- Ne érj hozzám!  - mérhetetlen remegés lepte el a testemet, ahogy megéreztem a kezét a csuklómon. – Te vagy… az… - A rendszertelen levegővételek miatt még a hangom is megremegett, annak ellenére, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy ne kerítsen hatalmába az idegesség.

- Hogy voltál képes ide hozni? Ő volt az! Ő volt… - Amennyire csak tudtam elhúzódtam a férfi mellől.

- Kai, félre érted, ő nem…

- Nem, nem, nem… - ismételgettem, ahogy ellepték az agyamat a kínzó álmok. Kezeimet a fejemre szorítottam, mintha kiakarnám űzni belőlük azokat a szörnyűségeket.

Ez valóban megtörtént? Vagy ez is csak egy álom lenne?

- Nyugi kis Kai. Mi ketten jól meg leszünk itthon… - szinte kihallani a vigyorgását a beszédéből.

Ha apa rájuk bízott, akkor nincs mit tenni. A néni azt mondta, hogy ő az anyukám. Tudom, mert apa is mutatott róla képet. Viszont azt nem értem, hogy mért ment el és hagyott egy idegen férfira?

Ahogy felnéztem az idegenre, görcsbe rándult a gyomrom. Eddig senkinél nem éreztem ezt, de mikor ránéztem arra a fura mosolyára, egyből rossz érzésem támadt. Anya azt mondta, hogy nem marad sokáig és pár óra múlva vissza is jön. Addig muszáj lesz kibírnom vele.

- Nos, akarsz valamit játszani? Megtanítalak kártyázni – Fordult meg és a nappaliba ment. – Gyere Kai, kártyázunk, míg meg nem jön anyukád – mosolyogta, amitől még mindig kirázott a hideg. Végül bólintva beleegyeztem, mert hát mit tehettem volna.

Már több, mint egy órája játszhattunk, mikor ismét megvertem elvileg, bár nem értettem, hogy mit is játszunk.

- Áá, mindhiába. Kezdőké a szerencse – sóhajtotta  – Tudod mit? Játszunk valami mást, amit mindketten élvezni fogunk – vigyorogta.

Egyre közelebb jött felém, majd csak azt vettem észre, hogy a kanapén fekszem és felém hajol.

- Mi… mit csinálsz? Hagyj békén! – ijedtem meg, mikor a csuklómnál fogva leszorított. Rángattam őket, de mindhiába. – Eressz! – A könnyek hamar ellepték a szemeimet és elhomályosították a környezetet. Reménykedtem benne, hogy csak valami felnőtt hülyéskedés és hamar elenged, vagy megérkezik anya és rászól, de nem történt semmi ilyesmi.

- Hagyj… békén… - A könnyeim könnyen utat törtek maguknak és végigfolytak az arcomon. – Nem… nem érthem…mit akarsz… eressz el…kérlhek – Rémülten zokogtam fel, mikor semmi jelét nem kaptam, hogy eleresztene.

- Hogy te milyen hangos vagy… - Most egyáltalán nem mosolygott. Hirtelen felemelt és pillanatok alatt az emeleten találtam magam egy nagy ágyban. Ahogy megfordult reménytelenül szabadulni próbáltam. Az ajtóhoz rohantam és épp kiléptem volna, mikor visszarántott.

- Eressz! – kapálóztam, mindhiába. Könnyedén visszadobott az ágyra és kezeimet ismét erős szorítás érte. Elemelte kezeit, de a szorítás ott maradt. Ahogy felnéztem az ágy rácsos háttámláját láttam és azt, ahogy egy vastag kötéllel hozzá vagyok kötve. Rángattam ide-oda, de az masszívan ellenállt.

- Én ezt nem akarom! Engedj el!

- Hidd el, nagyon jól fogod magad érezni. – Mászott ismét fölém.

- Neem! Engedj el! – Annyira igyekeztem kiszabadítani a csuklómat, hogy sírni se volt erőm a továbbiakban.

- Kai! – csapódott valami.

- Kai, nyugodj meg. Nincs semmi baj – Valaki erősen magához szorított. Reflexszerűen próbáltam ellökni magamtól. – Nyisd ki a szemed, Kai – Még levegőt venni is nehezemre esett, mikor sikerült felmérnem a körülöttem lévőket. – Jobb lenne, ha most kimennél… - hallottam Kou mély hangját.

- Valóban… tényleg sajnálom… - Mire felnéztem az előbbi személy tulajdonosát már nem láttam csak azt a nőt.

- Ha – meg kellett köszörülnöm a torkom – Haza akarok menni… - szorítottam meg karját az előttem lévő személynek.

- Rendben. Most tényleg jobb, ha haza megyünk – Kou máris felállt és engem is felsegített.

Pillanatok alatt elhagytuk a házat.

- Nem kellett volna engednem, hogy ott legyen az a férfi. Sajnálom… - Már a kocsiban ültünk egy ideje, mikor a semmiből megszólalt a bátyám, vagyis az apám… erre még gondolni is nehezemre esik.

Nem válaszoltam semmit csak neki dőlve az ablaküvegnek lestem a házakat, amiket szép lassan elhagytunk. – Azt tudnod kell, hogy ő nem az a személy, akire akkor anyád bízott. Ő az ikertestvére. – Kérdőn felé tekintettem. – Még mindig nem hiszem el, hogy akkor képes volt egy olyan személyre hagyni téged. Mikor meghallottam, hogy arra a baromra hagyott totál kiakadtam és szerencsére gyorsan odaértem. Nem tudom mit tettem volna vele, ha… - Talán megérezhette, hogy nézem, mert egy pillanatra felém fordult és elhallgatott, mikor visszanézett az útra. – Sajnálom, jobb ha ezt nem most beszéljük meg – és ismét csönd telepedett ránk.

Ha akkor nem toppan be Kou.

- Te meg mi a faszomat csinálsz? – Már csak foltokat láttam a könnyeimtől, de azt tisztán hallottam, hogy ki lépett be a szobába.

- Apu… - Végre visszatért a reményem, ahogy kiejthettem ezt az egy szót. Már csak egy hangos csattanást hallottam és a felettem lévő személy eltűnt.

- Én nhem akartam, de ő… - nem bírtam tovább, ahogy kiszabadultak a kezeim máris szülőm köré fontam őket.

- Ssh, most már itt vagyok – Zokogtam egy ideig és innentől már teljes sötétség.

- Az utolsó emlékem az, hogy átöleltél… ezután bárhogy akarok, nem bírok visszaemlékezni. Lehet, hogy csak túl fiatal voltam és ezért nem emlékszem többre, de valami történt, igaz? Nem bátyámként kezeltelek…

- Erre nem jöttünk rá, szó szerint álomba sírtad magad. Mikor felébredtél senkihez se szóltál csak meredtél magad elé – mondta egy keserű mosollyal. – Több nap is eltelt így. Végül egyik este, mikor a gépemen dolgoztam valamin bejöttél és azt kérdezted, hogy mikor jön haza anya. Nem értettem, hogy mégis honnan jött ez, de örültem, hogy végre megszólaltál. – Pár pillanatra elhallgatott. – Elkezdtem magyarázni, hogy anya nem jön, de te erősködtél, hogy igenis jön és vele szeretnél aludni. Megkérdeztem, hogy nem szeretnél-e velem, azt mondtad, hogy nem Nii-sannal, hanem anyával akarsz. Ekkor esett le, hogy kire is értetted. Mikor meghallottad az ajtónyitódást lerohantál – fejezte be Kou.

Nem rémlett, hogy ilyen történt volna. Bár még kicsi voltam, nem emlékezhetek mindenre.

- Mért nem próbáltad megértetni velem, hogy nem az van, amit én gondolok? – kérdeztem az ablakon kibámulva.

- Valószínűleg így akartad elfelejteni a dolgokat, hogy másnak hívsz… én csak örültem, hogy nem kellett erre gondolnod többet. Vagyis reménykedtem benne. Ezek után visszajött a kedved és ez így volt rendjén.

Sóhajtva hunytam be a szemeimet.

Mégis hogy kerültünk anyámékhoz? Mivel mondtam, hogy kell egy kis idő Kou nem siettetett. Viszont pár nap elteltével kíváncsi lettem és nem törődve a szorongató érzéssel megmondtam, hogy szeretnék vele találkozni. Másnap elmentünk anyámék házához, ami Nagoyában található. Bő két óra út kocsival nem könnyítette meg a dolgom. Nem elég, hogy egész éjszaka alig aludtam valamit, de reggel indultunk is. Egész úton görcsben volt a gyomrom. Reggelizni se tudtam igazán. Próbáltam kicsit aludni a kocsiban, de mindhiába.

Mikor megérkeztünk nem gondoltam volna, hogy ez lesz.

- Kai! – fonta körém a nő karjait, amint kinyitotta az ajtót és meglátott. Először nem is tudtam mit csináljak, így egy köszönést nyökögtem ki. Sehogy nem bírtam rávenni magam, hogy viszonozzam az ölelését.

Amint elengedett könnytől csillogó szemekkel mosolygott.

- Harumi Nakamura vagyok, az édesanyád. - Csak bólintottam. – Gyertek be – mondta és odébb lépett, hogy betudjunk menni.

Itt kezdődött a rémálmom. Amint megláttam azt a férfit megdermedtem és minden rossz érzésem előtört. Senki nem mondta, hogy ő is ott lesz. Persze most már tudom, hogy nem az volt, akinek én képzeltem, de közölhették volna velem.

Szóval, valójában nem maradtunk ott öt percnél többet.

- Ez csak benzin pazarlás volt… - suttogtam magam elé, amit valószínűleg Kou is hallott a nagy csendben, ami egy ideje ránk telepedett.

- Ne törődj vele, aludj egyet, míg hazaérünk – Hallottam még a hangját, majd elnyelt a sötétség.

- Kai, ébredj. Megérkeztünk – Rázogatta a vállam, hogy felébredjek, de olyan kellemes volt az álmom, hogy nem akartam kinyitni a szemeimet.

Álmomban nem történt semmi a múltban. Daikiék nem költöztek el. Nem zuhant le semmi repülő. Én is a szüleimmel éltem és a nagyimmal.

- Apu… - nyitottam végre ki szemem, de még mindig máshol jártam. Pár pillanat kellett, míg ráfókuszáltam Kou arcára és tudatosult bennem, hogy mit mondtam az előbb. Döbbenten nézett vissza rám, majd elmosolyodott.

- Jó reggelt. Anya már vár az ebéddel – mondta és hátrébb állt, hogy kiszállhassak. Lehajtott fejjel sétáltam el mellette, egészen az ajtóig.

- Szia. Pont kész az ebéd, moss kezet és már ehetünk is – mondta anyum, amire csak hümmögtem egyet és felmentem a szobába.

- Történt valami? Gyorsan megjöttetek… - hallottam még a hangját. Amint becsuktam magam mögött a szobaajtót csend lett.

- Nem hiszem el. Egészen eddig csak a bátyám volt, ez annyira zavarba ejtő – mondtam magam elé, amint az ajtónak neki dőlve lecsúsztam rajta és felhúztam a lábaimat, hogy átfonva karjaimmal rádőlhessek. – Még ha kiskoromban könnyedén ki is mondtam, ennyi év elteltével nem megy…

Sóhajtva döntöttem hátra a fejem, ami koppant a faajtón. Megráztam a fejem, mintha úgy eltűnnének a gondolatok belőle. Felállva bevetettem magam a fürdőbe, hogy megmosakodjak. Mostanra eléggé felmelegedett a levegő, annak ellenére, hogy már látszik, hogy jön a vihar.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek ebédelni. Annak ellenére ami történt éreztem már az éhséget. A reggeli idegességem szerencsére eltűnt, bár az a rossz érzés nem tűnt el teljesen és valószínű egy ideig nem is fog.

Kou már valószínűleg már mindent elmondott anyának, de örültem, hogy nem kérdezgetnek. Csendben neki álltunk enni. Lassan végeztünk, mikor csengettek.

- Nyitom. - Állt fel Kou és el is tűnt az ajtóban. – Hát ti?

Kíváncsian fordultam hátra, mikor meghallottam bátyám csodálkozó hangját. Utána a fejemet fogtam, mikor Hide hangját hallottam meg. Már csak ő hiányzott. Viszont, ha nem egyedül jött, akkor…

- Jó napot! – köszönt, ahogy belépett, szinte elnyomva Daiki hangját.

- Nyugodj már le Hide – vágta fejbe az előbb említett személy.

- Sziasztok! Bár már végeztünk, de szeretnétek enni? – kérdezte mosolyogva anyám, miközben felállt.

- Nem, köszönjük. Már ebédeltünk. Elnézést, hogy megzavartuk az ebédet – mondta Daiki, Hide helyett is, aki csak meghajolt.

- Dehogy – szedte össze a tányérokat. –Nyugodtan menjetek, ezeket elintézem.

- Köszi anya. Akkor menjünk fel – címezte Hidének a bátyám.

Furcsálva az előbbit, rá is kérdeztem arra, ami a szívemet nyomta.

- Anya, ugye tudod, hogy Hide és Kou…

- Igen, tegnap találkoztam Hide-kunnal. Látszik rajta, hogy oda-vissza van Kouért – mondta mosogatás közben. Nem láttam az arcát, de a hangjából kihallatszódott a mosolya is.

- Tegnap mégis mikor találkoztál vele? Itthon voltam, de nem láttam, hogy Hide itt lett volna – próbáltam visszaemlékezni, hogy mégis mikor láthatta.

- Ó, mikor jöttem haza a boltból. Nem lehetett nem észrevenni, ahogy egymáshoz tapadtak – nevette ahogy visszaemlékezett.

- Tudod, hogy szeretem, mikor nevetsz, de ezt inkább nem akarom elképzelni… - mondtam és felálltam, mire csak még jobban nevetett.

Eddig mintha észre se vettem volna Daikit elmentem mellette, majd visszanéztem rá jelezve, hogy jöjjön. Amint felértünk az emeletre, rögtön rákérdeztem ittlétére.

- Ugye nem beszéltük meg, hogy átjössz?

- Nem. Kou-san mondta, hogy elmentek anyukádhoz – mondta, ami először nem is esett le és csak hümmögtem. Utoljára a suliban találkoztunk, de akkor nem beszéltem vele túl sokat. Persze rögtön kérdezte, hogy mi bajom, amire semmi volt a válasz. Pár próbálkozás után inkább nem szekált tovább. Ez történt pénteken, most pedig vasárnap van.

Leültem volna az ágyra, de hirtelen elért a tudatomig, hogy pontosan mit mondott Daiki.

- Mit mondott Kou? – maradtam állva. Hitetlenkedve néztem az előttem állóra.

- Azt, hogy úgy döntöttél szeretnél találkozni anyukáddal – mondta, miközben leült a gurulós székembe. – Nyugi, mindent tudok – kulcsolta össze kezeit tarkóján.

- Mégis, mi mindent? – huppantam le az ágy szélére őt nézve.

- Öm, Kou a faterod. Akit anyunak hívtál ő a nagymamád. Hide pedig a fogadott második apád – vigyorogta önelégülten.

- Ó, basszus. Ebbe bele se gondoltam – tettem kezeim tenyerembe, ahogy megtámaszkodtam térdeimen. – Kösz szépen… - mondtam végül és kiterültem az ágyon. Azt hiszem mára bőven elég volt mindenkiből.

Azt hittem vissza szól még valamit, de semmi hangot nem hallatott.

- És miért is vagy itt? – kérdeztem behunyt szemekkel.

- Csak látni akartalak – jött egészen közelről a hang. Pontosabban felettem. Éreztem, ahogy besüpped az ágy, ahogy megtámaszkodik rajta. Kinyitottam a szemeimet, mire zöld szempár tekintett le rám.

- Szállj le rólam. Nem vagyok se Kou, se Hide. Ha srác kell, menj valami bárba – mondtam unalmas tekintettel, majd kezemmel toltam el magamtól és felkeltem az ágyról.

Kurvára elegem van mindenből. Daiki meg szórakozzon mással. Barátságról volt szó, nem arról, hogy folyton rám mászik. Gondoltam magamban, ahogy a fürdőbe vettem az irányt.

- Mi történt? – állt meg az ajtófélfának dőlve. Mintha nem az előbb utasítottam volna vissza.

- Semmi – rá se néztem, csak a fogamat kezdtem el mosni.

- Azt látom – mondta, majd folytatta -, nem kell elmondanod, de akkor el kell velem jönnöd valahova. Fejét hátravetve döntötte neki az ajtófélfának.

Nem volt túl sok kedvem kimozdulni, csak beakartam zárkózni és az agyamat kikapcsolni. Kiköptem a habot, majd öblítettem.

- Jó, elmegyek veled – mondtam végül, mikor rám nézett. – Persze semmi bulizás. Rohadtul nincs hozzá hangulatom.

- Dehogy – mosolygott és ki engedett az ajtón.

Pár perc múlva elköszöntünk és már az utat róttuk.

- Azt azért elmondod, hogy hova megyünk? – kérdeztem, mikor bő húsz perce sétáltunk.

- Majd meglátod, addig élvezd a napfényt – nézett rám szemüvegén keresztül.

- Hogyne… - meredtem előre. Már érezni lehetett, hogy hűl le az idő, ahogy egyre közelebb érnek a sötét felhők.

Észre se vettem, mikor Daiki megállt, csak egy kart ahogy megállított.

- Megérkeztünk – mondta, mire felnéztem a vaskapura.

- Temetőbe hoztál? – kérdeztem szemöldök ráncolva.

- Igen. Csak bulizásról nem volt szó – Bár mosolygott, de olyan keserű képet vágott, amit még nem láttam rajta. Megragadta a kezem, amint egy kicsit nem figyeltem és magával húzott.

Mikor megálltunk egy sírkő előtt elengedett és leguggolt.

- Szia anya. Megígértem, hogy legközelebb elhozom Kait. Végre betarthattam az ígéretem – Simított végig az íráson.

- Annyira fiatal volt… - szólaltam meg, mikor megláttam a dátumot.

- Igen – mondta.

- Mért akartál elhozni? Nem is emlékszem rá… - bámultam a virágokkal körülvett sírkövet.

- Kiskorunkban imádott téged. Valószínűleg most is a saját fiának tekintene.

Erre nem tudtam mit mondani, csak némán álltam mellette.

- Nem mondom, hogy elég, ha csak barátok leszünk, mert a francba is nem! – Kicsit hátrahőköltem, ahogy megemelte a hangját. Vártam, hogy folytatja-e, de nem tette.

- Akkor mégis mit akarsz tőlem? – fixíroztam a hátát, majd hirtelen hátra fordult.

- Komolyan nem tudod? Mi a francnak csókolnék meg egy srácot? – Bár nem kiabált, de hangja élesen hatolt be a fejembe.

- Hülyeségből, csak úgy mint Hide… - néztem el oldalra, vagy bárhova csak ne rá.

- Szóval tényleg megcsókolt? – szólalt meg, mintha már tudná.

- Igen, de csak hülyéskedett és a hideg is kirázott tőle – ahogy kimondtam az utolsó szót, meg fordultam -, ha ennyi lett volna én most haza is megyek.

Daiki elkapta a csuklómat és maga felé rántott.

- Mi a… - A számra tapasztotta sajátját, szemeit behunyta, miközben szorosan magához húzott. Hirtelen azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Pillanatok alatt nyelve befurakodott számba, hogy birtokba vegye. Bal kezemmel próbáltam ellökni magamtól, ami kettőnk közé szorult. Hiába erőlködtem, ha két kézzel se tudom ellökni magamtól, akkor egyel még úgyse. Lassan elvált ajkaimtól és homlokomnak döntötte sajátját.

- Most nem rázott ki a hideg? –suttogta, amitől forró levegőt éreztem arcomon.

- N… - Inkább beharaptam a számat, minthogy reflexszerűen kimondtam volna. Erre mégis mit mondjak? – Ne marháskodj, engedj el! – mondtam halkan, majd éreztem, hogy eltűnik a szorítás a csuklómról és az a forróság is körülöttem.

Megdörzsöltem kezeimet a földet bámulva és ismét a kijárat felé sétáltam.

Egy zsebkendő került a szemeim elé.

- Ennyire nem kellene elfojtanod az érzéseidet, de ha te ezt szeretnéd – mondta, mintha átlátna rajtam. Elvettem a zsebkendőt és letöröltem a számról a vért. Jobban elharaptam, mint sejtettem.

- Csezd meg – szólaltam meg végül, míg sétálás közben próbáltam elállítani a vérzést, ami kis idő után sikerült is.

- Ezt egy köszönömnek veszem – vigyorogta önfeledten, miközben hazáig kísért.