- Mi a francnak jöttél ide? – kérdezte morogva az erősebbik nem tagja – Ha Kait akarod visszakapni, felejtsd el! – Nem emelte fel a hangját, mégis annyira dermesztően hatott, hogy a nő beleremegett.

- V-viszont pont ezért jöttem! – A végére már hangosabban beszélt. – Tudom, hogy amit tettem nem volt szép-

- Amit tettél rohadt szemétség volt… - tette karba kezeit, miközben fejét kicsit megbillentette és úgy nézett szúrós szemekkel a nőre. – Születése után nem sokkal elhagytad, ahogy engem is. – Az érzelmek teljesen eltűntek a szemeiből a férfinak. – Ennyi év után, már nem érdekelnek a kifogások. Húzz el! – Sétált az ajtóhoz, amit kitárt és a másikra nézett.

- Ezt nem teheted! Kai az én fiam! – kiabálta a másik képébe.

- Tűnj! El! Innen! – szűrte fogai közt, minden egyes szót megnyomva.

- Ezt nem fogom csak úgy hagyni… - végül elhagyta a házat.

- Megjöttem! – épphogy kiejtette ezt az egy szót, mikor megjelent előtte valaki, eltakarva a lámpafényt.

- Üdv itthon! Ma mindent elmondasz, igaz? Nincs olyan, hogy nem akarod… - Ahogy felpillantott öccsére elmosolyodott és bólintott egyet.

Pár perc múlva már a nappaliban ültek egymással szemben. Kai kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, majd a fotelben ülő bátyjára nézett.

- Szóval, kezdheted – mondta, mint egy pszichológus.

- Hogyne –dőlt hátra és vett egy mély levegőt – akkor kezdjük a legelején. Viszont, mielőtt még elmondanám a kapcsolatomat Akihidével – Kai felkapta a fejét – előtte muszáj elmondanom, hogy mi történt édesanyáddal.

A fiatalabbik zavart tekintettel nézett a bátyjára.

- Ezt most… nem értem. Hogy érted az, hogy mi történt anyával? Mármint, úgy mondod, mintha nekünk nem… - A mondatot már nem mondta végig, mikor tudatosult benne, hogy mit is akart épp kiejteni a száján.

- Akit te most szülődnek hívsz, nem az igazi…

- Várj! – fogta meg fejét, mintha az új információk miatt nem bírná el nyaka a súlyt – Örökbefogadott gyerek vagyok, vagy mi a franc? – nevette el magát kínjában.

- Tulajdonképpen…

- Nem hiszem el! Mi a francnak jött ide ennyi év után? Bassza meg! – a nappaliból hangos csörömpölés hallatszódott, ahogy az asztalról lesöpört poharak találkoztak a kemény padlóval. - Nyolc évvel ezelőtt nem érdekelte, akkor mért most keresett fel? – roskadt össze és a kanapénak dőlt tehetetlenségében.

- Szívem, megjöttem! – a gyengéd női hangra felkapta a fejét. – Itt meg mi történt? – nézett körbe meglepődve a másik, majd meglátta a meggyötört arcot.

- Visszajött… - mosolyodott el keserűen – elakarja vinni Kai-t – A végén megcsuklott a hangja.

Az idősebb lehajolt hozzá és magához ölelte.

- Ssh, senki nem veheti el tőled – suttogta melléhez ölelve a férfit, miközben hátát simogatta.

Kai szíve torkában dobogott. Tulajdonképpen, mi? Annyira koncentrált, hogy meghallja a másik hangját, hogy füle sípolni kezdett.

- Tulajdonképpen nem.

- Még ha szerettem is Harumit – kezdte halkan – nem fogom engedni, hogy elvigye innen Kait – Megfogta a férfi állát és felemelte, hogy ránézzen. Szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől. – Kou, ő a te fiad és az én unokám! Nem fogjuk engedni, hogy egy olyan valaki elvigye innen, aki nyolc év után azt meri mondani, hogy az anyja. Lehet, hogy ő szülte, de nem érdemli meg, hogy így hívja magát – mondta határozottan.

- Igen, köszönöm anya – végre nyugodtan engedett meg egy mosolyt magának Kou.

- Most csak viccelsz! – nézett a másikra Kai megrökönyödve. – Mégis – nyelt egyet -, hogy lennél te az apám? Nem, nem – rázta meg fejét és észre se vette, hogy mikor állt fel a kanapéról – az lehetetlen!

- Ez az igazság – mondta egy pillanatra se levéve szemét fiáról.

- Nem hazudik, Kai. – A nappaliban lévők megrezzenve néztek az ajtó felé.

- Anya! – mondta egyszerre mindkettő. A nő csak elmosolyodott és közelebb lépett a kisebbikhez.

- Nem Kai. Igazából a nagymamád vagyok. – Elfordította fejét, hogy fiára nézhessen, aki zavartan lesütötte szemeit. – Igazából magamban jobban hangzott, de ez elég fura még számomra is. – Nevette el magát a mondat végén. Hangja az a megnyugtató csilingelés volt, ami ha bárhol felhangzott, mindenki jobb kedvre derült.

- Ezt – szólalt meg Kai – akkor sem tudom elhinni.

- Kai, továbbra is tekinthetsz a bátyádnak, de muszáj volt elmondanom. – Állt fel Kou is fia tekintetét keresve. – Már elég érett vagy ahhoz, hogy eldöntsd, hogy szeretnél-e találkozni édesanyáddal. Ezt nem tagadhatom meg tőled és nem tehetek úgy, mintha minden rendben lenne – szorította ökölbe kezeit.

- Jól tetted szívem, hogy elmondtad – simogatta meg arcát édesanyja.

- Akkor – jött egy halk hang ismét – mi van, vele? – fürkészte a földet.

- Mármint – kérdezte volna Kou.

- A valódi anyámmal? – Fogta közre karját és megszorította idegességében. – Ha azt mondom, hogy attól függetlenül, hogy elhagyott – egy pillanatra elhallgatott – minket, de szeretnék vele találkozni. Megengeded? – Nézett végül a másikra, aki hezitálva, de bólintott.

- Jó, de nem most. – Ült le Kai, mikor már érezte, hogy lábai nem fogják sokáig bírni. – Van még valami, amit el akarsz mondani? Persze a másik dolgon kívül. – Keményítette meg tekintetét, remélve, hogy nem felejtette el a másik, amiért valójában beszélgetős délutánt tartanak.

- Van, de azt… - anyjára nézett, aki semmi jelét nem adta, hogy beszélni szeretne arról a bizonyos napról. – Vagyis nincs, csak az amiről beszéltünk.

- És anya tud – nézett Kai mamájára.

- Igen, tudok róla. Meg kell mondjam, hogy jó ideig elleneztem a dolgot és nem egy veszekedésen vagyunk túl. – Rázta meg fejét és megengedett magának egy sóhajt. – De ettől még Kou az én ütődött fiam – Ingatta sóhajtva fejét.

- Hé! – nézett anyjára Kou. - Kai, te meg ne röhögj már! – nézett a fiatalabbikra, aki már a hasát fogta.

- Akihidével még Amerikában találkoztunk… - kezdett bele végre Kou történetükbe.

- Egyedül vagy? – Állt meg egy fekete, rövid hajú srác egy nála fiatalabbnak kinéző szőke mögött. Az említett lassan hátra pillantott kíváncsi szemeivel. Végigmérve a másikat lassan bólintott és visszatért előbbi tevékenységéhez. – Te biztos ihatsz ilyet? – ült le mellé, majd a csapos felé biccentett és kért egy italt.

- Ismerem a tulajt – válaszolta ügyet sem véve a másik közelségéről.

- Szóval nem – állapította meg végül.

- Van olyan ország, ahol tizennyolc éves kortól már engedélyezett – szólalt meg pár pillanat múlva.

- Persze, de ez nem az az ország – vigyorgott, miközben a megkapott italból jókorát lehúzott.

- Valóban – Fordult végre az idősebbik felé, majd koccintásra nyújtotta poharát.

- Új ismeretség? – mondta a másik, majd egy beleegyező bólintás után koccintottak.

- Korodhoz képest elég jól bírod az italt – szólalt meg a fiatalabbik, miközben próbálta nem túl szerencsésen levenni magáról cipőjét. Leülve a lépcsőre kezdte el kibogózni a cipőfűzőt.

- Mégis mennyinek nézel te engem? – Emelkedett meg egyik szemöldöke a fekete hajúnak. A szőke csak elnevette magát és folytatta előbbi nyüglődését cipőjével.

- Várj, segítek – sóhajtotta, miközben lehajolt és pillanatok alatt lerántotta annak lábáról.

- Hú, de szexi! – Az idősebbik még mindig a másik bokáját fogva vigyorogta el magát.

- Lehet, hogy késő, de – hajolt közelebb, míg kezein meg nem támaszkodott a másik két oldalán – hogy hívnak?

- Akihide – karolta át a felette lévő személy nyakát – te pedig? – suttogta ajkainak.

- Kou… - pár perc múlva már a hálóban élvezték egymás kényeztetését.

- Ó, hogy baszná meg!

- Igen, pont azt csináltuk – vigyorgott Hide az ágyról nézve a másik bosszús arcát.

- Mért nem mondtad, hogy még sose voltál senkivel? – tárta szét karjait az idegesen járkáló Kou. Megállt a szőke előtt és kérdőn nézte annak arcát.

- Számít ez? Különben is, lányokkal már voltam…

- Az rohadtul más! – fakadt ki teljesen a férfi. Fáradtan huppant le az ágyra és két keze közé zárta arcát.

- Naa, nyugi már – dőlt neki meztelen hátának és a nyakába csimpaszkodott. – Élveztem és ez a lényeg! – mutatta meg ismét ezer wattos vigyorát.

- Ha mondtad volna még élvezetesebbé teszem – terült el egy vigyor végre Kou arcán, majd a másikat a tarkójánál fogva magához húzta egy csókra. A hirtelen tettre egy nyögés szökött fel a szőke torkából.

- Vah-lóban? – szakadt el egy pillanatra a másik ajkaitól, hogy ismét szétterüljön az ágyon majd magára rántsa a férfit.

Másnap reggel Hide egyedül ébredezett az éjjel összedúlt ágyban.

Szemeit dörzsölve próbálta felnyomni magát ülésbe, amit nehezére esett, rögtön rá is jött, hogy miért. Dereka majd beszakadt úgy hasogatott minden egyes mozdulatnál.

- Baszki… - nyomogatta a fájó pontot.

- Ezt én is mondhatnám – jött az ajtó felől egy mély, nem túl kedves hang. A fiatalabbik megrezzent a másik hirtelen megjelenésére.

- R-reggelt… - köszörülte meg torkát. Nagyon rossz érzése támadt, ahogy a másik komoly arcára nézett.

- Ja… - síri csend lepte el a szobát, míg meg nem szólalt Kou – Valamennyi országban tizennyolc éves kortól már lehet alkoholt fogyasztani…

Egyre hevesebben dübörgött a szíve mellkasában az ágyban ülő félnek. Gombóc nőtt a torkában és a világért se akaródzott nyelni.

- Egy tizenhat éves középiskolás kis taknyos, mégis mit keresett egy éjszakai bárban, hétköznap? – Vált egyre vészjóslóvá hangja.

- Izé… - nyúlt a nadrágjáért, hogy a világért se kelljen a másik szemébe néznie. – Ne kapd fel a vizet… Nem akartam hazudni…

- Szóval, akkor mégis miért hazudtál? Valódi ok érdekel, nem valami ócska kifogás! Akkor talán nem bánom meg, amit tenni készülök – meredt a másikra karba tett kezekkel.

- Oké, valójában tudtam, hogy ki vagy…

- Persze, hogy tudtad! Most az a kérdés, hogy miért hazudtál és titkoltad el, hogy a diákom vagy?

- Valójában engem nem tanítasz…

- Ne tereld el a témát! – sóhajtva fogta meg a fejét – Basszus… egy kiskorúval csináltam…

- Hé, mondtam, hogy jól éreztem magam. A kor meg nem számít – simított végig a szőke a másik karján.

- Van egy nálad egy évvel fiatalabb fiam… - nézett maga elé elmerengve.

- Hű! Valójában hány éves is vagy?

- Huszonkilenc…

- Király vagy, öregem! – veregette hátba a másikat, aki szúrós szemekkel fordult irányába. – Szóval ő Japánban maradt? Te jó isten! Mond, hogy nincs feleséged!

- Megnyugodhatsz, nem vagyok az a fajta, aki megcsalná a párját – hajtotta fejét tenyerébe. – Mindegy, ami történt megtörtént. Menj, tusolj le és öltözz. Beviszlek a suliba.

- Á, hagyd csak – állt fel, majd félmeztelen bevánszorgott a fürdőbe. Még onnan kiabált ki. – Ma nem lesznek fontos óráim, nyugodtan kihagyhatom őket. – épp nyitotta meg a csapot, mikor hideget érzett neki csapódni bőrének.

- Szépen beviszlek a suliba. Ellenvetés? – ült egy nem épp gyengéd mosoly Kou arcára.

- S-semmi… - borzongott meg a fagyos levegőtől, ami valószínűleg, nem az időjárás hatására keletkezett, hanem inkább az előtte álló alaktól.

Egy bő húsz perc múlva már az iskola közelében állt meg a kocsi.

- Akkor, köszönöm a fuvart… sensei – vigyorogta a szőke és amilyen gyorsan csak tudott eltűnt a másik felvillanó szemei elől.

- Baszki… - koppant Kou feje a kormányon. - Ha ezt megtudja valaki, nekem végem.

Végül kínkeservesen, mintha csak világvége lenne elindult a tanárok számára fent tartott parkoló felé. Remélhetőleg senkinek nem tűnt fel az előbbi. Ha kérdezősködnének, majd kitalál valamit. Viszont most szétszakad a feje, a reggeli kávé ellenére is.

Nagy szerencséjére csak két órára kellett készülnie, mert az egyik osztály valami tanulmányi kirándulásra ment vagy mire. Legalábbis ezt gondolta Kou, aki még a szemüvegét is feltette, hogy biztos jól látja-e a kiírást. Már megint őt írták ki egy másik osztályhoz, hogy felügyelje őket. Egyszerűen mért nem engedik őket és persze őt is haza?

- Basszus…

- Hé, tanár úr! Maga meg, hogy beszél? – esett egy kar vállára, majd megérezte az izmos felsőtestet.

- Bocs, de ma nincs kedvem ehhez Chris… - emelte le a másik karját válláról.

- Na mi az? Senkit nem tudtál az éjjel ágyba vinni? – hajolt közel a másik füléhez.

- Ó, dehogynem. Egész éjjel jól el voltunk…

- Jó, nyugi tanár bá. A részletek nem érdekelnek – Fogta be a másik száját, mielőtt egyik munkatársnőjük meghallva vörös arccal esne ki az ajtón.

- Te kérdezted. Bocs, de ha megbocsátasz, órám lesz – hagyta faképnél a másikat és elindult a terem felé.

Hamar letudva a saját óráját ment a helyettesítéshez kiírt osztályhoz. Mivel semmit nem mondtak neki, ráadásul csak egy órával ezelőtt tudta meg, hogy ő helyettesít, ezért beszélgetéssel fogják tölteni az órát.

Amint az ajtóhoz ért hallotta a nem túl halk beszélgetéseket, bár mégse volt a leghangosabb osztály.

- Sziasztok! Nem biztos, hogy ismertek. Kou Ichimura vagyok és elvileg helyettesíteni írtak ki, bár azt nem közölték, hogy mit. Reménykedjünk benne, hogy kibírjuk ezt a kis időt együtt és gyorsan haza mehetünk. Esetleg kérdés?

Ahogy belépett a tanár a terembe csend lett és mindenki, legalábbis a lányok többsége izgatottan figyelte a helyes helyettesítő tanárt. Egy kéz emelkedett a magasba.

- Tessék? – biccentett a hosszú vörös hajú lány felé.

- Tanár úr! Maga japán? – Máris jött az első kérdés.

- Igen, az vagyok – épphogy kimondta és máris több kéz lebegett. Na, elkezdődött.

- Hány éves, ha szabad kérdeznem?

- 29 vagyok – küldött egy mosolyt csak a hecc kedvéért.

- Baró! Elvenne feleségül? – Erre a kijelentésre mindenki elröhögte magát és egy alvó szőke fej emelkedett fel a padról.

- Sajnálom, de Japánban van egy személy, akinek már ígéretet tettem – Bár nagy részben ez hazugság volt, mégis volt otthon valaki, aki miatt muszáj lesz hamarosan hazamennie.

- Biztos szerencsés az a nő, hogy ilyen párja van – jött egy hang a hátsó padsorból, ami nem kis meglepetést okozott az egész osztályban.

- Remélem, hogy így is érzi magát – Küldött egy mosolyt a szőkének, ezzel belemenve a játékba. – Bár, inkább én érzem magam szerencsésnek, hogy rátaláltam.

- Pedig, úgy néz ki, hogy inkább az egyéjszakás kalandokat kedveli, tanár úr – küldött egy gonosz vigyort az idősebbik felé.

- Akihide! – jött pár lánytól a megbotránkozás. A fiúk inkább csak elröhögték magukat.

- Valóban? Sajnálom, de csalódást kell okoznom, Akihide-chan – Ahogy elhagyta az utolsó szó is Kou száját, a szőke szemei összeszűkültek.

- Fuzakenjaneeyo! Nameru ja nai! – csapott Hide az asztalra elfeledkezve arról az apróságról, hogy épp az osztályteremben van több, mint húsz fővel együtt.

- Nan de? – kérdezte meglepetten a tanár a széken helyet foglalva.

Mindenki kíváncsian tekingetett a két fél között, miközben próbálták megfejteni, hogy mégis miről beszélhet az a kettő japánul.

Hide összeszorított fogakkal fogta vissza magát, hogy ne csináljon nagyobb felfordulást.

- Zakkenayo… - suttogta maga elé, majd levágta magát a székre. Fejét karjaira hajtva fortyogott tovább.

Mindenki síri csendben nézett körbe, hát ha valaki lesz olyan bátor, hogy megtörje a csendet.

Kounak az arcáról teljesen eltűnt az állmosoly, majd beletúrva a hajába megengedett magának egy sóhajt.

- Rendben. Bár még csak a fele óra telhetett el, de hazaengedlek titeket. Elvileg nektek sincs több órátok, nem is értem mért kellett még ezt is megtartani… Mindenki pakolja össze a cuccát és indulhat! – Nem kellett többször mondani, a társaság már az ajtóban toporgott és vártak, hogy kiléphessenek rajta. – Viszlát!

- Viszontlátásra! – mondták egyöntetűen, majd el is tűntek halk kis csordaként a folyosón.

- Te nem mész? – sétált a leghátsó padsorhoz, ahol egy duzzogó szőke dőlt az asztalra.

- Hagyj békén! – mondta fel se nézve a másikra.

- Most mondd, mégis mit csináljak veled? Ha megmondanád, hogy mért kaptad fel a vizet, talán segíthetnék. – A másik megrezzent, majd egy villámló szempárral találkoztak Kou szemei.

- Azt mondtad, hogy nincs feleséged… - nézett a másikra, majd pillantása a padlóra szegeződött – akkor mégis ki vár otthon? Nem azt mondtad, hogy nem csalod meg a párod?

A fekete annyira meglepődött, hogy nem bírt megszólalni. Most tényleg ezért volt az egész hiszti? Akaratlanul tört ki belőle a nevetés, amit a fiatalabbik nem vett túl jó néven.

- Tudod mit? Bazdmeg! – állt fel és vállára kapta a táskáját.

- Naa, ne beszélj így egy tanárral – mondta még mindig jót mulatva a másikon. – Hagyd, hogy megmagyarázzam. – Rántotta vissza csuklójánál fogva. Hide ellenkezve még egy kicsit végül belátta, hogy nincs esélye.

- Csak mondd és hagyj békén! – Állt le keze rángatásával.

- Oké! – Lassan maga felé húzta a fiatalabbikat, majd derekánál fogva rántotta magához. Megilletődve fordította oldalra fejét a szőke, amit hamar megbánt, mert hirtelen pár centire találta a másik arcát sajátjától.

- Ne szórakozz, csak… m-mondd, hogy m-mit akarsz… - remegett meg hangja, ahogy megérezte a másik forró testét még ruhán keresztül is.

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól esik, ha valaki féltékeny – hajolt füléhez.

- Mi? É-n nem vagyok… - borult lángba arca.

- Rendben, elárulok egy titkot. Bár már említettem, de az én drága kisfiam, Kai vár rám otthon – suttogta a másik fülébe, majd belefújt egyet, amitől a kezeiben lévő test beleborzongott.

- Eressz el… - jött egy erőtlen hang Hidétől. Kou kezei lassan engedtek, mire a másik megfordult és átkarolta a másik nyakát. – Ha nincs senkid – mondta inkább az idősebbik ingjének, mint magának a személynek – elfogadnál engem?

- Summan – A szőke megdermedt, ahogy meghallotta a másikat.

- Nan- - próbált volna ellenkezni, de megállították benne.

- Nem bírom tovább! – nézett a kék szemekbe, amik az előbb még félelmet sugároztak, de visszatért beléjük a remény.

- Ezt úgy érted…

- Azonnal haza jössz velem! Teszek róla, hogy a hétvégén elfoglalt legyél – suttogta a másik fülébe, majd szinte vonszolta maga után a meglepődött srácot.

Pár hónap múlva, Kou hálójában.

- Imádom, mikor japánul beszélsz közben. Annyira belefeledkezel a mámorba, hogy észre se veszed - búgta Kou a másik fülébe közvetlen közelről.
- Baka... - remegett meg a szőke, ahogy fültövéről egészen az alsó feléig kúszott a fergeteges érzés. - Ne szórakozz! Tedd be! 
- Csak nyugi, itt az egész éjszaka - fogta közre a másikéval együtt saját hímtagját és gyors mozdulatokkal vette kezelésbe őket.
- Te- - elakadt Hide lélegzete, ahogy hirtelen felrántotta egy kéz és Kou ölébe húzta.
- Én, mi? - búgta ismét a másik fülébe, majd bele is nyalt a fülkagylóba.
- Kegyetlen vagy... - nyüszítette szinte a szőke. Minden mozdulat leállt. 
Teljesen elködösült szemekkel nézett a fekete szemeibe.
- Most... miért-? - kérdezte csalódott hangon.
Kou a fiatalabbik mellkasára döntötte a homlokát és úgy szólalt meg.
- Csak ki akarom élvezni az utolsó órákat - halkan szólalt meg, de így is tisztán hallotta a másik, viszont agyilag nem fogta fel, hogy mi akar ez lenni.
- Ezt hogy érted? - A vágyat, ami szinte felemésztette felváltotta az idegesség és görcsbe rándult a gyomra.
- Majd holnap elmondom, most inkább foglalkozzunk ezzel - mutatott a másik farkára, ami a hallottak ellenére is ágaskodott.
- Kurvára nem érdekel! Ha már voltál szíves elbaszni a hangulatot, akkor mondd el, hogy mi volt az az előbbi?! - A mondat végén mély levegőt kellett vennie, hogy hangosan dübörgő szívét csillapítsa valamelyest. Karjai lecsúsztak Kou vállairól, majd le is szállt a másik öléből és az ágy szélére csúszott a másiknak hátast. - Kezdheted! - kezdte el bámulni a padlót, hogy ne kelljen a másikra néznie.
- Aki... - a szőke kezei rámarkoltak az ágyneműre, hogy még véletlenül se zavarja meg a másikat. - Mondtam már, hogy van egy majdnem veled egykorú fiam. Most ő a legfontosabb az életemben... Amúgy se terveztem ilyen sokáig itt maradni.
- Szóval visszamész Japánba. Bár mindig is tudtam, de azt hittem, hogy majd évekkel később. - Tudta, hogy nem kellene féltékenynek lennie, hisz alig pár hónapja jöttek össze Kouval. De ezt ő nem akarja!
- Igen. Azt hittem, hogy ez csak egy éjszakás lesz és vége. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kötődni fogok egy tizenhat éves gyerekhez...
- Már a tizenhetedikben vagyok... és nem vagyok gyerek. - morogta a fiatalabbik.
- Hozzám képest az vagy - mocorgás hallatszódott a szőke mögött, majd két kar fonódott mellkasára.
Kou a háta mögé ült és úgy húzta magához, mintha csak eggyé akarna vele válni.
A szőke nem reagált semmit csak előre meredt elmélyedve gondolataiban. Percek múltán törte meg a csendet.
- Csináljuk. Reggelig meg se állunk - döntötte hátra a fejét és fáradtan elmosolyodott.
Kou megfogta a másik állát, majd kicsit elfordította, hogy felfedezze azokat a kék szemeket. Falták egymás ajkát, míg bírták levegővel. Egészen reggelig kényeztették a másikat, míg a nap sugarai rájuk nem találtak az ágyban egybefonódva.
Akihide az idősebbik mellkasára kulcsolta kezeit, hogy megtámassza vele fejét.
- Inkább kérek egy csókot a bámulás helyett - szólalt meg Kou még mindig becsukott szemekkel. Nem kapott semmi reakciót, ezért lassan a fényességgel küszködve kinyitotta szemeit.
Tengerkék szemek fonódtak a barnákba.
- Talán annyira kemény meneteket nyomtunk le, hogy elfelejtettél beszélni?
- Hülye... - sóhajtotta a másik. - Mért vártál az utolsó pillanatig, hogy közöld velem a tényeket? Ennyire idiótának nézel? - emelkedett meg egyik szemöldöke.
- Dehogy - tette egyik kezét a szőke bozontra. - Nem tudtam hogy közölni... Hidd el, nem akartalak megbántani. Kai fontos nekem ráadásul így is tovább maradtam, mint kellett volna. Japánban az egyik iskolának leszek az igazgatója és még mindig úgy érzem, hogy kevés vagyok ehhez... - takarta el karjával szemeit. - Most még eszembe jutott a tegnapi beszélgetés anyámmal. Tuti kicsinál...
- Aha... miért is? - hagyta Hide figyelmetlenül a többi dolgot. Egyszerűen már nem volt ereje mindenre figyelni.
- Tegnap véletlenül kicsúszott, hogy egy fiatal korúval van viszonyom... - lassan lepillantott a másikra.
- Még jó, hogy nem ismerjük egymást anyukáddal – mondta félvállról.

- Az…

- Kou, tudod, hogy vigyázok Kaira. Bár nem tudja, hogy valójában te vagy a vérszerinti apja, de megértem, ha úgy érzed, hogy mellette kell lenned. Viszont, ha tényleg komolyan gondolod azzal a férfival, akkor beszélj vele erről és talán ketten jöttök haza. Már mondtam, hogy nem számít, hogy ki az míg tényleg boldog vagy mellette.

- Tudom… De már egy ideje gondolkodom azon, hogy elmondok mindent Kainak… - Néma csend fogadta a hallottakat.

- Biztos vagy benne? – jött pár pillanat múlva.

- Igen. Most már teljesen biztos – hunyta le szemeit az ágyon ülve. – Nem tagadhatom meg tőle. Elég idős ahhoz, hogy eldöntse, hogy szeretne-e találkozni édesanyjával.

- Megértem. Ha tényleg így döntöttél, akkor segítek. Gondolom, kettesben szeretnél vele lenni. Elutazok pár napra, mikor hazajössz. Barátnőim kérdezték, hogy elmegyek-e velük egy onsenbe. Nem akartam, mert aznap utazol haza, de akkor megmondom, hogy megyek – mondta kicsit feldobódott hangon.

- Anya… Ennek mintha jobban örülnél, minthogy hosszú év után ismét láthatod a fiadat… - A kimondott szavak ellenére mégis csak mosolyogni tudott anyja gyerekességén.

- Dehogy. Ne mondj ilyen butaságot! Bár rég nyújtóztattam ki magam… - tett úgy, mintha jobban belegondolna.

- Valóban megérdemled. Nyugodtan menj és érezd jól magad. Még felhívlak, ha megérkeztem – mondta ezzel lezárva a beszélgetést részéről.

- Ó! Várj egy kicsit!

- Igen?

- Mint mondtam. Beszéld meg a pároddal a dolgot és talán ketten is jöhetnétek – jött a jó tanács és ez után a bukta.

- Egy tizenhat éves srácot csak nem vihetek magammal – sóhajtotta és eltűrte szemei elől haját.

- Hogy micsoda?

- Óó, hoppá… Szia anya!

- Kou! Le ne merd tenni-! – és ezzel megszakította a kapcsolatot.

- Kou! – a nő egy ideig nézte a telefonját, majd fejét ingatta. – Ez a gyerek…

- Nekem végem… - borult térdeire kínkeservesen.

- Hát te hülye vagy… - Nézett rá Hide szemrebbenés nélkül.

- Valamit, amit még nem tudok? – tette fel a költői kérdést.

- Csak meg kellett volna kérdezned és veled megyek – Kelt fel a másikról a szőke és a fürdő felé vette az irányt.

- Az kizárt – jelentette ki az idősebbik elnézve a másikat, ahogy épp meztelenül szlalomozik az eldobált cuccok közt.

- Nem. Mivel anyám japán volt egy ideig ott éltünk, de ezt már említettem. Megkérdezem a nagybátyámat, hogy lakhatnék-e nála. Ashiya nincs messze Oszakától.

- Ezt nem döntheted csak így el. Ilyen kétes kapcsolat miatt a fél világot átutaznád?

- Igen – azzal csapódott a fürdő ajtaja.

Kou csak leste az ajtót meglepetten.

- Komolyan tizenhat éves? Biztos, mert akkor nem ugorna hirtelen egy ilyen dologba. Azt hiszem fejfájásom lesz.

- És én ebből semmit nem vettem észre… - mondta a történet végén Kai.

- Ezt jó hallani – vigyorogta el magát Kou.

- Van még valami amit tudnom kéne? Most mond, bár azt nem garantálom, hogy el is jut a tudatomig… - szólalt meg pár perc csend után a fiatalabbik.

- Nincs. Harumival… anyukáddal kapcsolatban, szólj, hogy mikor szeretnél vele találkozni. Természetesen én is ott leszek, ha szeretnéd.

Kai felnézett a másikra, majd bólintott és felállt azzal a szándékkal, hogy felmegy a szobájába. Épp elege volt mára.

- Kicsim, ezentúl is szólíthatsz úgy, ahogy eddig. Nem kell semminek megváltoznia, attól még, hogy tudod az igazságot – tette a fiatalabbik vállára a kezét a nő.

- Köszönöm – engedett meg magának egy mosolyt, majd felment a szobájába.

- Valamiért rossz érzésem támadt... – szólalt meg Kou a kanapén összefont karokkal.

5.fejezet

Fuzakenjaneeyo! Nameru ja nai - Bazdmeg! Ne szórakozz velem!

Nan de? - Miért?

Zakkenayo - Ne baszakodj velem...

Summan - Bocsi