Fictions World

CSS Codes

 

 

3.fejezet

- Még általánosba jártál, mikor először találkoztál Daikival. – Bátyám végre nem köntörfalazott, csak belekezdett a történetbe. Az ágyamon ülve hallgattam és néha bólintottam, hogy figyelek, nem kalandoztam el. – Valójában anyával nem akartuk ezt elmondani neked, csak ha eszedbe jutna a történet. Megígértettük egymással, hogy elfeledjük az eseményeket, míg csak lehetséges. – Rám emelte végre tekintetét és valami furcsa villanás futott végig szemeiben. Lehet, hogy nem kellett volna ezt szóbahoznom?

- Szeretném tudni – kezdtem bele, mélyen szemeibe nézve -, hogy miért felejtettem el Daikit és ő engem miért nem? Ahogy beszélsz róla, nem hiszem, hogy csak összefutottam vele valahol vagy egyszer játszottam volna vele a játszótéren… - mosolyodtam el keserűen.

- Igaz – folytatta -, eléggé jóban lettetek pár nap leforgása alatt. Őszintén szólva még enni se akartál rendesen, mert siettél hozzá. – Erre zavarba jöttem, még ha nem is emlékeztem semmire. – Tulajdonképpen még irigykedtem is rá, egészen addig csak én voltam neked, akire felnéztél erre meg elvesz tőlem… - az utolsó szavakat morogta magában.

- Kou-nii, a lényeget! – figyelmeztettem, mielőtt elterelné a témát.

- Ja, persze… - kicsit elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna. – Habár pár nap alatt összebarátkoztatok, nem tarthatott örökké. – Itt elhallgatott. Már szólaltam volna meg, mert nem úgy nézett ki, hogy folytatja, mikor végül rávette magát. – Ebben a házban vigyáztam rátok. A nappaliban játszottatok valami verekedős játékkal, addig én gondoltam elintézek pár telefonos ügyet. Épp akkor kezdtem egy vállalatnál. – Lehajtotta a fejét és egyik kezét tarkójára tette. – Nem kellett volna magatokra hagyni. Jött egy hívás, hogy Daiki anyukája kórházba került. Mikor beléptem a nappaliba már sehol nem voltatok, ezt is később tudtam meg. – Felemelte fejét és rám nézve folytatta. – Cserbenhagyásos gázolás történt. A kórházban vesztette életét. Több óra küzdelem után, végül feladta… - Ahogy hallgattam bátyám szavait, testemet átjárta a hideg. Egy ismerős érzés fogott el. Mintha ezt mind tudnám, de az agyam egy része még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy elrejtse előlem. Az erőlködéstől, hogy visszaemlékezzek, megfájdult a fejem. Egyik kezemmel beletúrtam a hajamba és megmasszíroztam a fájdalmas részt.

- Nagyon fáj? – ránéztem Koura. Lassan megráztam a fejemet. Egy ideig még fürkészett, majd folytatta. – Daiki és te rögtön a kórházba rohantatok és annyira erősködött az orvosnál, hogy végül elmondta Daikinak az igazságot. Szerencsére volt annyi eszed, hogy kiírtad az okot, amiért elmentetek. – Erre egy apró mosolyt ejtett. – Amint beértem a kórházba és megtaláltalak titeket, mintha egy mázsás súly esett volna le a szívemről. Annyira felnőttesen viselkedtél és erős maradtál az összetört srác mellett. – Bátyám szemeiben valódi büszkeség csillogott. – Mikor megtudtam, hogy mi történt és elrendeztem mindent, hazavittelek titeket. Pontosabban ide hoztalak mindkettőtöket. Daiki édesapja külföldön dolgozott, de amint megkapta a hírt hazautazott. Pár hét alatt lezajlott a temetés előkészítése, végül elbúcsúztatták. – Egy apró mosoly jelent meg testvérem arcán. – Te egy pillanatra se mozdultál el Daiki mellől. Mindvégig vele voltál, míg el nem költöztek külföldre. Igarashi-san nem bírt ezen a helyen maradni, minden a feleségére emlékeztette, így nem sokat gondolkozott a költözésen. Persze veletek nem volt egyszerű.  – Felkuncogott. – Még mindig nem tudom elképzelni hogy jutott az eszedbe, hogy bezárkózol Daikival a szobádba. Mivel a mai napig nincs kulcsod, úgy oldottátok meg, hogy oda toltátok az ágyat és minden olyan dolgot, amit megbírtatok mozdítani. – Ismét saját magamon jöttem zavarba. Lehet, hogy ezért felejtettem el. Annyira hülyén viselkedtem, hogy inkább elfelejtettem? Nem, ez még nagyobb baromság…

- Jó, még csak általánosba jártam, nem? Mondd inkább tovább! – sürgettem, elrejtve zavarom.

- Végül sikerült egyezségre jutnunk és kijöttetek nagy nehezen. Még aznap este indult a gépük és a reggeli órákban érkeztek meg. Legalábbis így lett volna, de probléma akadt a repülővel és kényszerleszállást hajtottak végbe. Nem úgy landoltak, ahogy kellett volna, több utas meg is halt. – Akaratlanul kezdett el a szívem gyorsabban verni. Tudom, hogy Daiki él, hisz épp ma láttam, mégis mintha összekavarodtak volna az emlékeim. - Te ezt végignézted a tv-ben. Amint észrevettem kikapcsoltam, de csak annyit értem el, hogy elkezdtél kiabálni velem, hogy adjam vissza. Nagyon jól tudtad, hogy melyik géppel mentek. Még azt sem engedted, hogy magamhoz húzzalak, pedig teljes lényedben remegtél. Olyannak még sose láttalak, tudtam, hogy nem rám irányul, mégis tehetetlennek éreztem magam. Fogtad magad és kirohantál az esőbe, mezítláb. Habár utánad rohantam rögtön, de csak a sarkon értelek utol, ahol térdre esve zokogtál. Pár perc múlva viszont teljesen elhallgattál. Már bent voltunk a házban és törölgettelek, te pedig csak néztél ki a fejedből. Semmire nem reagáltál. Hívtam anyát, mikor már egy teljes órája, mintha ott se lettél volna. Megmondtam neki, hogy bevittelek a kórházba.

- Sokkot kaptam? – Csak bólintott.

- Nem csodálom, mert egy felnőttnek is sok lehet egy ilyen, nem még egy hétévesnek. – Csend telepedett ránk. Kutakodtam a fejemben, de nem voltam képes előhozni az emlékeket. Előredőltem és rákönyököltem térdeimre. Kezeimbe temettem arcomat.

- Nem emlékszem – szólaltam meg halkan – semmire.

- Ne erőltesd, idővel visszajönnek az emlékek, de lehet, hogy így a jó, nem? – Mikor felpillantottam bátyám arcára, láttam, hogy igazából ő is ezt szeretné. Hidegfutott végig egész testemen.

- Kou-nii – hezitáltam -, nem ez volt… az álmaimban. – Megmasszíroztam az arcomat. – Legalábbis a legtöbben nem.

- Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsi tekintettel.

- Az álmaim nagy részében… - megráztam fejem, mikor a képek bekúsztak lelki szemeim elé – nem történt ilyesmi. Abban egy férfi van, amint engem… - Valami meggátolt, hogy többet mondjak. Mintha elfelejtettem volna beszélni. Éreztem, hogy mellettem besüpped az ágy és egy kéz landol a vállamon.

- Nem kell erőltetned – nézett szemeimbe, mikor felpillantottam -, nem fogsz többet ilyet álmodni, rendben? – Nem is mondtam, hogy mi volt az, de bólintottam kiürült fejjel.

 

Megpróbáltam kitörölni a fejemből az álomképeket és az új információkra összpontosítani. Testvérem már kiment és nekiállt a vacsora elkészítésének, egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Csak azt az álmot tartottam szemeim előtt, amiben Daiki is szerepelt. Biztos még az előtt történt, hogy elmentek volna az apukájával, de akkor miért nem hívott? Megmondhatta volna, hogy nincs semmi baja és ne aggódjak. Nem mintha emlékezhettem volna rá. Vagy lehet, hogy hívott, de anyáék nem mondták el? Nem, ez biztos nem igaz. Valahogy tuti, hogy közölték volna velem, még ha nem is emlékszem.

Ahogy az ágyamon feküdtem és a plafonra meredtem valami mintha nekem jött volna. Hirtelen felültem és a nyitott ablakra néztem. Talán jobb lett volna fekve maradnom, mert az a valami most az arcomba csapódott.

- Mi a fene volt ez?! – keltem ki magamból és arcom jobb felét simogattam.

- Kai! Gyere le! – Ismerős hangra lettem figyelmes. Az ablakhoz rohantam és kihajoltam.

- Te mi a jó életet csinálsz, barom?! – üvöltöttem le.

- Hé, ne beszélj így a senpai-oddal! – mondta tettetett méreggel és rögtön jött is a szokásos vigyora – Gyere le!

- Mér mennék? Mert te kéred? – grimaszoltam.

- Sure! – még mindig felettébb jókedvű. Megforgattam szemeimet és hátat fordítottam neki. Egy hatalmas erő a padlóra irányította a figyelmemet. Ez normális? Tele dobálta kaviccsal a szobámat? Mint, akit kilőttek kiszabtam az ajtómat és lerohantam a lépcsőn. Alig nyitottam ki az ajtót belerohantam valakibe.

-  Mi a francnak állsz be az ajtónkba? És minek dobáltál fel kavicsokat a- - Megdörzsöltem orromat, ami a hirtelen ütéstől érzékennyé vált. Nem, nem épp erre számítottam. – Miért… vagy itt? – Hátraléptem egyet.

- Valamit megakarok veled beszélni. – Az arca nem árult el semmit, de nem komorság volt rajta. Még egyet hátraléptem.

- Én nem akarok – mondtam keserű mosolyra húzva ajkaimat. Még csak most hallottam a múltam egy részét. Nem akarok még vele beszélni.

- Daiki – jött egy hang hátam mögül.

- Szia – Amint meglátta a bátyámat, csak ennyi telt az előttem álló sráctól.

- Én is itt vagyok ám! – jelent meg Daiki mellett Akihide. Alig láttam meg a képét elfogott a méreg.

- Te világok barma! Minek kellett teledobálni a szobámat kaviccsal? Talán a barátnőd vagyok, akihez beakarsz surranni, vagy mi a fasz?

- Csak mostanában szoktál rá a faszozásra vagy ezzel mindig is problémád volt? – Hirtelen ért a dolog, mint minden Hidevel kapcsolatos. Akkorát ugrottam mikor egyik keze a nadrágomon landolt, hogy azt hittem a kertben lévő fán landolok.

- Te eszednél vagy? Ne fogdosd a farkamat! – Talán kicsit túl hangosak lettünk.

- Tudjátok mit? Inkább ezt bent beszéljétek meg. Örülök, hogy semmi gond nem történt Hide és közted, de ne a nyílt utcán… - Mikor bátyám mindhármunkat betessékelt a házba, Daiki arcán mintha düh futott volna át. Rögtön elkaptam róla szemeimet, mikor eszembe jutott, hogy miért is jött. Ismét ideges lettem és felakartam szaladni a szobába eltorlaszolni az ajtómat és nem beszélni senkivel. Miért nem lehet egyedül hagyni, mikor én azt úgy szeretném?

A nappaliban foglaltunk helyet, míg bátyám visszatért előző tevékenységéhez. Gondolkodás nélkül jöttek a szavak számra. Valójában attól féltem, hogy ha elkezdek elmélkedni, akkor sose szólalok meg és egyre kínosabb lesz a csend.

- Hide – szegeztem direkt neki a kérdést -, nem úgy volt, hogy ti utáljátok egymást? – Néztem a senpai-omra, majd az említettre.

- Honnan vetted ezt? – Hogy tud ilyen ártatlan arcot vágni?

- Szerintem mindenki ezt szűrné le a reggeli dologból… - grimaszoltam.

- Ó, hogy az. – Az bizony! Hogy lehet valaki ennyire értetlen? – Ettől függetlenül nem utáljuk egymást – vigyorogta – Sőt, barátok vagyunk Dai-

- A nagy francokat vagyunk barátok! – megrezzentem a hirtelen jött hangra. Ijesztő, mikor a semmiből felemeli a hangját.

- Hé! Ma is ki kért meg, hogy hívjam le Kai-t? Féltél idejönni egyedül, hogy bocsánatot kérj! – Döbbenten néztem Daikira. Szóval tényleg nem véletlenül van itt mindkettejük. Akaratlanul zavarba jöttem.

- Egyszeri alkalom… - szólalt meg halkan összefonva karjait mellkasán. Ezt nem néztem volna ki belőle. Mi ő, valami fiú tsundere? Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem miért akar bocsánatot kérni, de agyam józan része sikeresen megállított. Beharaptam a számat elnyelve a baromság áradatot.

- Na akkor halljuk azt a bocsánatkérést! – Ül le Akihide Daiki mellé és átkarolja a vállát.

- Te csak ne parancsolgass, basszus… - emeli le a szőke karját magáról és sóhajtva megfogja fejét. Egy ideig várunk, de semmi jelét nem adja, hogy megszeretne szólalni. Figyelem ideges mozdulatait, ami kis bátorságot ad számomra, tudva, hogy nem csak én vagyok zavarban. Felkapja fejét és egyenesen a szemeimbe néz. Elakarom fordítani fejemet róla, de egyszerűen vonzanak azok a zöld szemek. – Kai!

- Igen!? – Olyan határozottan szólít fel, hogy ijedtemben reagálok rá, mire kicsit meglepődik és egy kis mosollyal visszavesz.

- Szóval – kezd bele monológjába -, sajnálom, hogy így kellett viszont találkoznunk. Nem sejtettem, hogy nem emlékszel semmire. – Látom rajta, hogy próbálja érthetően megfogalmazni, hogy eljusson hozzám az, amit ő tudatni akar velem. – Mikor Kou-niisan közölte velem, hogy semmire nem emlékszel azt hittem, hogy csak találkoznunk kell, hogy visszatérjenek az emlékeid, de úgy látszik ez nem működött. – Zavartan dörzsölgeti tarkóját – Valójában én se ismertelek fel a legelső találkozásunknál… - felém pillantva várja a reakcióm, de csak meredek rá. Egy kicsit vár, majd folytatja. – Először is, őszintén bocsánatot szeretnék kérni a minap történtekért. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy egy sokk miatt teljesen megfeledkeztél rólam, pedig én egész végig tudatni akartam veled, hogy semmi bajom mégse tehettem meg! Ez annyira kiborított, hogy rajtad vezettem le, pedig nem te vagy a hibás…

A bátyám elmesélése alapján és az előttem ülő srác láttán elszorult a szívem. Több éven keresztül gondolt rám és úgy tűnik, hogy nem is tudta, hogy mi történt közben velem. Én mindeközben elfeledtettem magammal az egészet és éltem tovább az életem.

Lazán ülve a kanapén a kezeimmel babrálok és elnézegetem, mintha olyan érdekes lenne. Igazából nézek magam elé, de nem látok csak próbálok valami értelmeset kinyögni.

- Figyi – szólalok meg pár perc néma csend után, mire kicsit izgatottabban cikázik rajtam tekintete -, attól még lehetünk barátok… - mondom halkan - Még ha nem is emlékszem a múltra… - teszem hozzá.

Furcsa csillogást fedezek fel pillantásában, mikor ránézek.

- Az jó lenne – mondja, miközben látom, hogy megkönnyebbül ennek hallatán.

- Rendben fiúk és Kai! – csapja össze tenyerét bátyám, mire mindenki ráfigyel.

- Hé! Cseszd meg! – jut el tudatomig kedves célozgatása.

- Akár itt is vacsorázhatnátok. Dobjuk fel a napot! – hagyja figyelmen kívül visszaszólásom, mint legtöbbször.

 

Végül úgy alakult az egész, hogy nem csak itt vacsoráztak, hanem itt is maradtak a nyakunkon. Hogy bátyámnak milyen jó szíve van! Megengedte, hogy Akihide a szobájában aludjon és Daiki lehessen az én szobámban! Most komolyan… mi a franc akar ez lenni?!

- Csajok vagyunk, hogy egymásnál kell aludnunk vagy mi? Most majd cseverészünk meg röhögcsélünk egy jót és egy szép emlék lesz majd a jövőben? Nem is laktok olyan messze! Oké, Hidét nem tudom merre lakik, de te itt vagy egy köpésre! – ecsetelem nem túl kedvesen a lustán engem bámuló Daikinak.

- Lenyugodtál? – kérdezi teljes nyugalommal a kiterített futonon fekve.

- Nem! Rohadtul nem nyugodtam le! – kiabálom a párnámat püfölve. Még egy kicsit mérgelődve ütök bele párat és megszólalok. – Oké, most már igen… - Fogom magam és hanyatt fekszem belenyomva arcom a szétvert párnámba. Hátha megfulladok reggelig. Mocorgást hallok oldalamról, majd egy kattanást, ami valószínűleg a lámpa kapcsolója volt, de már így is sötétség vett körül és nehezemre esik felemelni fejemet. Egy ideig még megbirkózom a kevés levegővel, majd oldalra döntöm a gombócot a nyakamon. Lassan kinyílnak pilláim, hogy egy zöld szempárral találkozzanak, amit a holdfénye világít meg. Akkorát lökök rajta, hogy felborul.

- Te hülye vagy? Megijesztettél! Minek lesel ilyen közelről? – teszem kezem mellkasomra, közben őt méregetem.

- Csak megakartam valamiről bizonyosodni, de nem kell ezért orrba vágni. – Dörzsölgeti az említett testrészt.

- Bocs, reflex – mondom lehiggadva. Még mindig ápolgatja magát, amivel kíváncsivá tett, hogy tényleg ennyire fáj-e neki. – Nagyon megütöttelek? – kérdezem aggódó hanggal. Nem felel. Az ágy szélére kúszok, majd letérdelek elé és elveszem kezét. Nem mintha ebben a homályban túl sok mindent látnék. Vizslatom egy ideig és ide-oda mozgatom fejét, amit készségesen hagy. Megvonom vállam és visszakészülök az ágyamba.

- Te jessz-mm! – Egy pillanat alatt ledönt a futonra és befogja a számat, mutató ujját pedig ajkaira teszi, hogy maradjak csendben. Felvonom szemöldököm, de bólintok. Elveszi kezét és az ajtó felé fordítja fejét.

Most meg mi baja?

- Maradj egy kicsit csendben – suttogja fülemhez hajolva, mire kiráz a hideg. Összeszorítom ajkaimat, mert nem az a megszokott hidegrázás fut végig a testemen. Felemelkedik rólam és az ajtómhoz lép lassan kinyitja, majd ki les rajta és pillanatok múlva eltűnik mögötte. Értetlenül figyelem, hogy hova a fenébe mehetett. Várok és csak várok, de ez eltűnt. Megelégelem és utána megyek. Daikit a bátyám szobája előtt találom megmerevedve.

- Mi a francot csinálsz? – Még a sötétben is látom, hogy megijed jöttömre és felém fordul. Már majdnem ott vagyok, mikor megindul felém és elkezd visszatuszkolni a szobámba.

- Mi a-! – kelnék ki magamból, mikor egy fura hang csapja meg fülemet. Daiki kihasználja az alkalmat, hogy visszavigyen a szobába. – Ugye ők most nem izé… - kezdek el mutogatni – Úristen – fogom meg a fejem -, hallottam a bátyámat, miközben azt csinálja egy sráccal… - teljesen lesápadva állok a szoba közepén.

- Legalább te csak hallottad… - morogja maga elé az előttem álló személy.

- A-azt hiszem, jobb ha alszunk – mondom és máris bevetem magam az ágyneműbe.

- Kai – hallom ahogy felém lépdel és közvetlen mögöttem megáll, ugyanis befordultam a fal felé – nehéz elhinni, hogy ilyen gyorsan elaludtál – mondja kis kuncogással. Érzem, hogy besüpped az ágy és fölém hajol. Ha nem akar még egy orrba vágást, ajánlom, hogy tűnjön mellőlem. Mozgolódom egy kicsit, majd egy hirtelen mozdulattal megfordulok, hátha ezzel elűzöm. Tévedtem. Kihasználja az alkalmat, hogy ajkaimra hajoljon, mire szemeim kipattannak és vállainál fogva tolom el magamtól, közben fordítanám el fejemet, de azt két keze közé fogja. Hiába, nincs elég erőm ahhoz, hogy lelökjem magamról. Érzem, hogy az a kevés is kezd alábbhagyni, ahogy ajkaimat ízlelgeti. Összeszorított szájjal tűröm és várom, hogy végre elengedjen. Pillanatok múlva leszek csak szabad. Rámeredek, de sötétség árnyékolja be szemeit, így nem láthatom, hogy mi zajlik benne. Reflexszerűen veszek egy nagy levegőt számon keresztül, amit ő ki is használ és megérzem érdes nyelvét, amint átsiklik számba.

Ez undorító! Kúszik be gondolataimba, majd el is illan, ahogy egyik ujjával is rátalál ajkaimra. Hüvelykujjával tartja nyitva számat, hogy a levegővétel után ismét rátapadhasson. Annyira furcsán érzem magam. Kezeimmel még tolom el magamtól, de alig fejtek ki rá erőt, inkább csak szorongatom pólóját.

Nyelve sajátomat bökdösi és körbe-körbe járja, hogy táncra invitálja. Csókjába veszve engedek neki és ügyetlenül viszonzom.

Ez nekem az első! Furakodik elmémbe, amit inkább a lányok szoktak számon tartani.

Még! Ez jó! Nem is undorító! Annyi gondolat fut végig agyamon, hogy inkább kikapcsolom és behunyom szemeimet.

- Kai – elszakad számtól, de nem nyitom ki szemeimet -, nem akarlak még egyszer elveszíteni… - annyira halk a hangja, mégis szinte üvöltve hallom visszhangozni a fejemben.

- Még egyszer… - azt hiszem valami kérdést akartam feltenni, de sötétség borult az elmémre.

 

Csak ülök az ágyon és bámulok az ablak irányába, de nem látok semmit. Olyan furcsa álmom volt, hogy az már hihetetlen. Én és egy másik srác smároltunk! Az ágyamban. De még előtte hallottam a bátyám kéjes sóhajait egy másik srác nyögésével keverve! Elfordítom a fejemet és meglátom az álombéli személyt, amint az egyik kezén fekve alszik. Percekig csak nézem, majd végre kilépek a Rem állapotomból és nem túl férfiasan felkiáltok.

- Mi a francot keresel te itt?! – Húzódom a falhoz, mint aki menekül valami elől.

- Te meg mi a fenének üvöltözöl? – Nyom el egy ásítást beszéd közben. Lassú mozdulatokkal ül fel és próbál felébredni. Megdermedve lesem mozdulatait. Ismét elnyom egy ásítást, majd beletúr fekete hajába, amit sikeresen elaludt.

- Te… - szólalok meg halkan. Csoda, hogy felfigyel rá. Zöld szemeivel pásztázza végig minden egyes porcikámat. Annyira zavarba jövök ettől, hogy elfordítom a fejemet és kinézek az ablakon. Érzem, hogy kezd egyre melegebb lenni, szinte ég az arcom. El is feledkezem, hogy mit akartam neki mondani, amire rá is kérdez.

- Kíváncsi vagy, hogy mi volt az tegnap? – Szemeim kitágulnak meglepetésemben. Lassan ránézek és bólintok egyet. –Talán csak elkapott a hév, felejtsd el – mondja mire zavarodottan nézek rá. Megdörzsöli tarkóját és hirtelen a szemeimbe fúrja sajátjait. – Remélted, hogy ezt mondom? Kicsit mintha csalódott lennél, vagy csak én képzelek bele túl sokat?

Valóban éreztem egy kis csalódottságot, de mégis mi a fenéről beszél? Totál elvesztettem a fonalat, mire felfigyel.

- Nem szeretném, hogy elfelejtsd a tegnapi dolgot. Legalábbis nem a csók részét.

Csak néztem rá értetlenül. Ezzel meg mit akar mondani?

Már csak annyit veszek észre, hogy pár centire van tőlem és fürkészi az arcomat. Arcáról nem tudok leolvasni semmit, míg egy mosoly nem kúszik ajkaira.

- Akkor most felelevenítem az emlékezetedet – mondja egyre közelebb hajolva számhoz. Nem értem mért nem térek ki előle. Szinte üvöltöm magamban, hogy ezt nem kellene, de testemet nem tudom irányítani. Engedek neki és meghódítja ajkaimat. Pár pillanatig csak összeérinti őket, majd nyelvével végigszánt alsó ajkamon. Nem tudom, hogy mi vezérel, de lassan kinyitom számat, a pillanatot kihasználva behatol nyelvével.

 

- Szép jó reggelt bogaraim! Hasatokra süt a nap! – Robbantja ki ajtómat a helyéről Hide és blokkol le a küszöbön a látványra. Percekig csak les minket, pislogás nélkül.

- Izé… - kezdek bele, közben eltolom magamtól a némán figyelő srácot – ez nem az aminek- - mondanám az oly sok alkalommal használt szöveget.

- Persze nekem meg nem engedted meg! Kai, olyan kegyetlen vagy! – de közbe vág, meglepetésemre. Kitágult szemekkel nézek a szőkére.

- What? Mi a fenét nem engedtem meg? – kérdezem szemöldök ráncolva.

- Hát, hogy megcsókoljalak! Leordítottad a fejemet, ráadásul elmenekültél! Naa, én is akaroom! – ugrik rám, mire megilletődöm.

- Szakadj már le rólam te idióta… - mondom, de cselekvésben megelőznek. Pontosabban Daiki hatalmas tockost ad a felém szálló srácnak.

- Te eszednél vagy? Mi van ha agyrázkódásom lesz? He? – les a feketére mérgesen.

- Tudtad, hogy ahhoz agy is kell? Megnyugodhatsz, neked az életben nem lesz agyrázkódásod – oltja be Hidét és halál nyugodtan áll fel az ágyról, majd el kezd átöltözni. Már le is kapta a felsőjét, ami alatt ki gondolta volna, de egy eléggé karbantartott test lakozik. Észre se vettem, ahogy végignéztem rajta és magamban szinte pontoztam Daiki kinézetét.

Ez volt az a pillanat, amikor az ember elgondolkozik a szexuális beállítottságán. Főleg miután a srác, akit bámul nem rég lekapta nem is egyszer.

- Hé, ne itt mutogasd a habtested! Rohadtul nem érdekel senkit se! – hallom oldalamról a morgós hangot.

- Ebben nem vagyok biztos… - szólal meg Daiki. Ránézek, mire mért is ne szemeimbe fúrja sajátjait és sejtelmesen elvigyorodik. Az agyam kicsit késve, de feldolgozza az előbb hallottakat, mire…

- HEE?? – Olyan hirtelen szökik vér a fejembe, hogy csoda, hogy az orrom nem kezd el vérezni és nem dőlök ki, mint egy kivágott fa. Szinte a fülemben hallom a szívem minden egyes dobbanását. Valami ellenkezésen töröm a fejem, de végül semmivel se tudok előrukkolni. A pillanat is elszáll, ami bebizonyítja, hogy elég szépen végigmértem magamban a srácot.

- Ne már Kai! Komolyan egy ilyen sötét egyén jön be neked? – ugrik be a látóterembe egy szőke fej.

- Már megint milyen baromságot hordasz össze? – hárítom egy költői kérdéssel és én is összeszedem a cuccom annak érdekében, hogy átöltözöm.

- Hárítasz, mi? Ez mindent elárul kicsi Kai-om… - felemelt szemöldökkel nézek vissza az ágyamon ülő, fejét rosszallóan ingató Hidére.

- A micsodád árul el mit? – kezd felmenni bennem a pumpa.

Egy nehéz sóhajt enged ki magából majd feláll és elém lép. Komoly ábrázattal mered szemeimbe. Már épp szólni akarok, mire kinyitja száját és belekezd a hülyeségébe.

- Te belezúgtál Daikiba – na tessék, megmondtam, hogy hülyeségbe kezd – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan alakulnak majd a dolgok és lesz időm, de hát úgy látszik, ha nem teszem meg, lemaradok.

Egyre közelebb hajol és egy pillanatra se szakítja meg a szemkontaktust. Ijedten tolom el magamtól, de nem is kell sokáig menekülnöm, mert Daiki egyik kezével átkarolja a nyakát és úgy vonszolja ki a szobámból az eszement srácot.

- He? – Még csak most összegzem a fejemben az eddig történt dolgokat és abban a pillanatban összecsuklik a lábam, majd a földön kötök ki, térdelve. – Valami nagyon nincs rendben ezekkel…

 

Kellett jó pár perc míg össze tudtam szedni magam annyira, hogy levánszorogjak a konyhába, ahol a bátyámmal együtt megtaláltam a két srácot is.

- Mi a francért vagytok még itt? – kelek ki magamból, ahogy megpillantom a meghitt reggelizést. – Húzzátok haza a seggetek! – morgom, míg leülök az egyetlen szabad helyre Daiki és Hide közé. Mért is ne…

- Onii-san ránk parancsolt, hogy reggelizzünk itt! – mondja vigyorogva Akihide, ami valamilyen okból kifolyólag irritál.

- Ch… - adom meg magam és elveszek egy meleg szendvicset.

- Neked is jó reggelt Kai – szólal meg végre bátyám is.

- Ja… - harapok egyet a reggelimbe.

- Tessék? – Már megint ez a jéghideg hangszín, amit sose tudok hova tenni.

- Jó reggelt! – morgom és tovább tömöm a fejem.

- Így már jobb – mondja mosollyal az arcán. Kuncogást hallok mindkét oldalamról. Mit ne mondjak, rohadt vicces! Átkozottak…

- Jó, most már abba lehet hagyni! – nézek rájuk kemény tekintettel, mire ártatlanul néz rám mind kettő.

 

Egy ideig csend áll be közénk és csak a halk nyámmogást lehetett hallani a poharak csörrenő hangjával.

- Jut eszembe, ti ketten mit csináltatok tegnap? – Azt hittem majdnem megfulladok, mikor halál nyugodtan egyszer csak megszólalt Daiki a bátyámnak és Hidének szegezve a kérdést. Nem tudták elképzelni, hogy mi bajom lehet. Már a hátamat ütögették, mikor végre jeleztem, hogy megmaradok.

Feszülten figyeltem a néma csendbe burkolózó embereket.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte értetlenül Hide.

- Hagyd csak, úgyis elakartam mondani Kainak – mondta egy sóhaj kíséretében testvérem.

- De megegyeztünk, hogy ne- - tudatosult benne, hogy ebbe nem kellett volna belekezdeni és azon nyomban be is fogta a száját a szőke.

- Szóval? – néztünk Daikival mindketten kíváncsian a bátyámra.

- Valójában… - Ki tudja mért, de kezdtem izgatott lenni. – Hide a fiam és a te unokabátyád – mondta.

Néma csend.

Meredten néztünk mind Kou komoly arcára.

- Te barom… - jött egy elég érdekes hang Hide felől.

- Mi? – néztem körbe zavartan. Talán azt hitték, hogy csak nekem nem esett le, mert Daiki a fejét fogta és kiröhögött.

- Ne nézzetek hülyének, tudom, hogy nem igaz, basszus… - ingattam a gombócot a nyakamon. – Tudtam, hogy nem csak a lányokat tartod számon, de mért pont egy nálad több, mint tíz évvel fiatalabb sráccal?

- Te meg miről beszélsz? – nézett rám ártatlanul – Én csak meg masszíroztam Hidét  - mondta egy sejtelmes mosollyal arcán.

- Ja…mindenhol… - épp hogy hallottam az említett szavait. Valószínűleg ki se akarta mondani ezeket.

- Ugye tudjátok, hogy ez bűncselekmény? – mondtam, leginkább bátyámnak szegezve a kérdést. – Nem azt mondom, hogy megrontottad – mutatok fejemmel Hide felé -, mert biztos nem olyan ártatlan, mint amennyire mutatni akarja magát. Viszont te a suli igazgatója vagy ő meg csak egy diák… - Látszólag nem nagyon hatotta meg őket, mert mindketten unalmasan tekintettek rám. Sóhajtottam egyet és a fekete hajú felé fordultam. – Daiki, segítenél értelmet verni a fejükbe? – Néztem rá kérlőn.

- Nem hiszem, hogy bármit bele kellene verni a fejükbe. Szerintem nagyon jól tudják, hogy mivel jár ez – mondta, majd egy vállrándítással annyiban hagyta.

- Azt hittem, hogy ezért kérdezted ilyen hirtelen, most meg csak annyiban hagyod? – nézek rá kérdőn.

- Csak megakartam róla bizonyosodni, hogy komoly-e kettőjük között. Ennyi az egész – felelte és tovább ette a szendvicsét.

Lehet, hogy engem se kellene zavarnia, de ki tudja, hogy milyen bajba kerülhetnek ezért. A feljebbvalókat nem érdekli, hogy mindkét fél akarja-e vagy sem. Míg elmerengtem a gondolataimba a többiek lassan végeztek a reggelivel és indulni készültek, mivel suli előtt még haza kellett érniük.

 

- Kou-nii – álltam meg bátyám háta mögött, míg a többiekre vártam. – Ezt tényleg komolyan gondolod?

- Mármint mit? – nézett rám kérdőn, közben megtörölte a kezét, mikor végzett a mosogatással.

- Mármint – kezdtem a nyilvánvalót, hisz alig öt perce erről volt szó – Hide és te. Ti komolyan együtt vagytok? Még csak pár napja találkoztatok, mégis hogyan történt akkor? – tettem fel először azokat a kérdéseket, amik leginkább foglalkoztattak.

- Ami azt illeti… már egy jó ideje ismerjük egymást. Talán Hide nem említette? – Meglepett tekintetet kaptam.

- Nem. Mégis mikor említette volna? – mondtam, persze pár kép bekúszott a fejembe, amikor utalhatott volna rá. Talán, mikor kijelentette a bátyám, hogy ő az igazgató, mert Hide is ott volt. Így visszatekintve nem volt semmi furcsa az arcán. Semmi olyan, ami arra utalhatott volna, hogy ismerik egymást. Sőt, bátyám se nézett olyan szemekkel rá. Mégis milyen szemekkel? Mint egy szerető szemeivel? Az mégis milyen?

- Kai – testvérem hangja rántott vissza az elmélkedésből -, ugye nem valami értelmetlen hülyeségen gondolkozol? – Ami azt illeti, de igen, pontosan azon.

Nem mondtam semmit csak vörös fejemet elfordítottam.

- Hagyjuk – fordultam neki háttal -, ha akarod úgyis elmondod, ha meg nem akkor kár erőlködnöm, mert az életben nem szedem ki belőled. – Kimentem a folyosóra és elkezdtem a cipőmet felrángatni magamra.

- Nem mondtam, hogy nem mondom el, de nem akartam mindent egyszerre rád zúdítani.

- Jó kifogás… - morogtam inkább csak magamnak, de lehetséges, hogy hangosan is kiejtettem a szavakat.

- Ha végeztél rögtön gyere haza. Késő délután végzek, de amint hazaértem elmesélek mindent kettőnkről. Rendben? – Hátra pillantottam bátyámra.

- Ha késel, kizárlak! – néztem rá szúrós szemekkel. Épp nyitottam az ajtót, mikor egy kopogásra emelt kézzel találtam magamat szembe.

- Pont jókor – szólalt meg az előttem álló Hide. A pillantásomon kívül semmi más reakciót nem mutattam felé. Kiléptem az ajtón és végre az iskolába vettük az irányt.

 

Alig léptünk be Daikival az osztályba, egy barnahajú szállt felénk. Rendben, csak annyi történt, hogy nekem ugrott és ijedtemben a mögöttem lévőnek estem.

- Már alig várom, hogy mi lesz róluk a véleményed Kai! Két albumukat is elhoztam. Annyira jó mindkettő, nem tudtam választani, így szépen betettem a táskámba mind a kettőt… - és csak beszélt és beszélt. Félreértés ne essék. Bírom Akimit az első pillanattól kezdve, de nehéz volt követni miközben a mögöttem lévő Daiki kellemes melegséget árasztott. Nem tudom mi üthetett belém, de nehezemre esett eltávolodni tőle. Bár a pillanatnyi varázs ahogy jött el is illant, mert a fekete hajú kicsit lökve rajtam, hogy a saját lábamon álljak, belépett a terembe és egy köszönés után a padjához lépett.

Végig követtem a tekintetemmel, míg leült és bedugta a fülhallgatóját. Különös, mert egészen eddig mindenféléről beszéltünk, pedig azt hittem, hogy néma csend fog körül venni minket. Ehelyett elmesélte, hogy míg külföldön tanult sok embert ismert meg köztük Hidét is. Valójában a szőke lógott mindig rajta és csak hagyta, mert egyszer tényleg kihúzta őt a pácból. Amit furcsálltam, hogy Hide nem beszélt annyit, mint amennyit megszoktunk tőle. Néha-néha beleszólt a történetekbe és ennyi. Végül beérve a suliba elszakadt tőlünk és ment a saját termébe.

Mindenféle szóba jött, de még nem beszéltük át azokat a részeket, amiket elfelejtettem és nem ástunk mélyebbre, de ezt csak azért nem, mert én kértem Daikitól. Úgy érzem, hogy még nem készültem fel egy komolyabb beszélgetésre és előtte még megakarom tudni, hogy mi van a bátyámmal és Hidével.

- Kai, figyelsz te rám? – kúszott be az összetéveszthetetlen barna szem látóterembe.

- P-persze Akimi… - vigyorogtam, mint egy idióta. – Mind a két albumot meghallgatom, biztos tetszeni fog! – kezdtem el vizsgálni a kezembe nyomott cd-ket.

- Efelől semmi kétségem! – mondta, majd elkezdte kitárgyalni a bandát. Valójában már a név választás tetszett. Azt is megtudtam, hogy nem ez volt eleinte a nevük.

 

Az óra kezdetéig még volt pár percünk ezért én is és barátosném is a helyünkre mentünk, hogy onnan még pár szót átkiabáljon nekem, majd egy „szünetben folytatjuk”-al zárva mondókáját hajolt a füzetére és elkezdett firkálgatni.

Mosolyogva pakoltam ki a cuccaimat, ami ez esetben még csak egy füzet és tolltartó volt. Ahogy felemeltem tekintetem egy rám meredő zöldszempárral találtam magamat szembe. Semmi jelét nem mutatta, hogy szeretne valamit, csak nézte a mozdulataimat. Elakartam kapni róla a szemeimet, de mintha megragadtak volna és kényszerítettek volna arra, hogy belenézzek a smaragdokba.

Egy hangos csengő zavarta meg szerencsémre ezt a kis szemezést.

Ez olyan hülyén hangzik, olyan mintha felakarna csípni valaki, de most tulajdonképpen mi is volt ez?

Kicsit melegebbnek éreztem az arcomat, mint kéne ezért gyorsan hátat fordítottam neki és leültem a helyemre. Valamiért elkapott az idegesség és csak nagy nehezen tudtam megállítani magamat, hogy ne pillantsak hátra. Idegesen kopogtattam az asztalomon ujjammal.

Mi a franc van már? A diák nem késhet, de a tanár igen?

Kemény két perc múlva belépett a terembe Aramaki-sensei és egy üdvözlés után elkezdte felsorolni a neveket.  Kicsit végre megnyugodtam és óvatlan pillanatban néztem hátra, mikor meghallottam Daiki hangját. Csak egy gúnyos vigyort láttam a képén, amint engem néz. Fogalmam sincs mitől, de totál égni kezdett az arcom és inkább előre fordultam volna, ha nem akad meg a szemem egy másik kíváncsian köztem és Daiki között mozgó szempárba. A lány mosolyra húzta ajkait, visszahajolt füzetébe és eszméletlen gyorsan kezdett el mozogni a kezében lévő ceruza.

Rosszat sejtek. Valamit látott. Talán az összenézésünket? Ebben még nincs semmi. Lehet, hogy ennyire vörös a fejem? Ahogy a gondolatok cikáztak a fejemben megtapogattam arcomat és be kell vallanom szinte megégette a kezemet.

- Kai Ichimura! – jött egy ideges hang elölről.

- J-jelen! – vágtam rá megrémülve, mit halk kuncogás követett a diákok részéről. Ezt követően inkább lejjebb csúsztam a székemen és neki láttam a füzetem borítóját kidekorálni.

 

Gyors átbeszéltünk pár dolgot és el is szállt az osztályfőnöki óra. Habár én egész végig idegesen mocorogtam és próbáltam nem figyelni a hatodik érzékemre, ami erősen azt súgta, hogy valaki folyamatosan rajtam tartja a szemét.

 

A csengetésre felkaptam a fejem és rögtön a cuccaimmal kezdtem babrálni, mondván előkészülök a következő órára.

- Föld hívja Kait! Kai, jelentkezz! – legyezett előttem kezeivel Akimi, mire egy zavart pillantást kapott tőlem. – Szóval, ahol abbahagytuk a beszélgetésünket… - kezdte vagy is inkább folytatta mondókáját, mikor tudatosítottam benne, hogy képben vagyok. – Holnap akkor mindenképp mondd el, hogy hogy tetszett.

- Feltétlen! – mosolyogtam rá.

- Ó, és majdnem elfelejtettem… - hajol közel fülemhez – Mégis milyen közel kerültetek egymáshoz Daikival? – A hirtelen közelségtől megborzongtam, de nem annyira, mint a kérdés hallatán.

- M-mégis h-hogy érted ezt? – Mi a francért dadogok?

Sejtelmes vigyorra húzta ajkait az előttem álló lány, ami különös titokzatosságot kölcsönözött külsejének. Szemüvegét egyik ujjával középen feltolta és elém rakta a vélhetően nem rég használt füzetét. Kíváncsian tekintettem rá, mikor rámutatott és bátorkodtam belelapozni. Az elején még az órán elhangzottak voltak vázlatokba foglalva, de mire a végére értem elképedtem, éreztem ahogy arcom ismét lángba borul és pillanatok alatt összecsaptam a füzetet. Hallottam ahogy Akimi felkuncog, amiben volt valami sátáni.

- A-azt hiszem – kezdtem lehajtott fejjel – valami nincs rendben a fejeddel… - mondtam felpillantva a lányra, akinek arcáról úgy érzem egy ideig senki nem fogja tudni levakarni azt a vigyort.

- Ó, kérlek – legyintett egyik kezével – látszik köztetek a szikra. – Hajol ismét közel hozzám, hogy csak én halljam, de úgy tűnik mégse csak az én füleimet érte el.

- Kik között látszik a szikra? – karolta át nyakamat egy ismerős személy. A fülem sípolni kezdett, majd hallottam a saját szívverésemet bennük dobolni. Meleg leheletet éreztem hallójáratomnál és nem tudtam semmit tenni ellene, mint hogy vártam, míg lenyugszik a testem.

Ami nem jött el.

- Hát nem is tudom… - Akimire emeltem a tekintetem, amennyire tudtam a rajtam támaszkodó sráctól és szemeimmel kérleltem, hogy ne mondjon semmi furcsát Daikinak. – Az titok – mondta mosolyogva – Kai és köztem!

- Ne máár! – Játszott rá a mögöttem lévő személy, aki még mindig a fülem mellett beszélt közvetlen.

- Talán te is megtudod, idővel – épp kiejtette a száján és máris intett, hogy várják a csajok.

Habár nem voltunk egyedül, de mégis úgy éreztem magam.

- Daiki… Szállj le rólam… - próbáltam megütni egy mélyebb hangot és reménykedtem, hogy nem fedezhető fel benne az idegesség.

Ugye nem hallotta meg a szívverésemet? Ó, istenem! Mondd, hogy nem érezte a testemből áradó forróságot!

Nem kellett másodszor is szólni, mert amint kiejtettem a szavakat a kar eltűnt nyakam körül és a hozzám nyomódó felsőtestből áradó hőnek is nyoma veszett.

 

Ebédszünetig csak pár szót ha váltottunk Daikival. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet, de egy különös aura vette körbe egy ideje. Épp a bentomat csomagoltam volna ki az osztályteremben, mikor megkocogtatta valaki a vállamat. Meglepetésemre Daiki biccentett, hogy menjek vele.

- Tudok egy békésebb helyet – mondta és máris az ajtóhoz indult. Egy ideig csak lestem utána, majd gyors összepakoltam a cuccaimat és utána eredtem. Nem kellett keresnem, mint vártam, mert az ajtóban állt és nézett le rám, mikor kiléptem rajta.

Csendben tettük meg azt a pár métert a lépcsőkig, majd komótosan felsétáltunk és tényleg egy zajtól szinte mentes helyre értünk. Ahogy elfogytak a lépcsők egy tágasabb félhomály rész köszöntött minket, ahova a lámpa fénye már nem ért el csak az ablakon keresztül beszűrődő fény adott egy kis világosságot.

- Mikor találtad ezt a helyet? – néztem körbe kérdésem közben. Nem sok minden volt. Pár pad egymásra pakolva és néhány szék foglalta el a hely nagyobb részét.

- Még az évnyitón – mondta hátast állva nekem, majd egy hirtelen mozdulattal helyet foglalt a földön, neki vetve hátát a falnak. Egy ideig vaciláltam, de végül helyet foglaltam mellette. Ismét elővettem a bentomat és elkezdtem kicsomagolni. Egy halk jó étvágy elhangzása után neki is láttunk ebédünknek.

Halk csicsergés hallatszódott kintről, miközben fogyasztottuk ebédünket.

- Elég közel kerültetek egymáshoz Akimivel – szólalt meg végül a mellettem ülő.

- Így is mondhatjuk – bólintottam rá elveszve gondolataimban. Próbáltam valami másra koncentrálni, elterelve figyelmem Daiki kellemes mentolos illatáról. – Mit gondolsz – kezdtem egy másik témába – a bátyámról és Hidéről? – Meglepett tekintetet vártam, de csak lenézett rám, majd elgondolkodva válaszán előre meredt.

- Őszintén szólva, nekem mindegy mit csinálnak. Ha tényleg szeretik egymást felőlem oké. Zavar téged? – pillantott rám kérdőn.

- Nem így mondanám… - halkultam el. Talán arra várt, hogy folytatom, de nem mondtam többet.

- Figyelj, ha zavar akkor ezt meg kellene velük beszélned…

- Mondtam, hogy nem így értem! – néztem a szemébe, majd le is sütöttem, ahogy meglepett zöldek tekintettek rám.

- Nem kell aggódnod miattuk. Valójában ők tudják a legjobban, hogy mi történhet, ha ez kiderül. – Egy kezet éreztem vállamon.

- Tudom, de mégis… Lehet, hogy egy öcsike molesztáló perverz, de a bátyám, nem tudok nem aggódni… - valószínűleg meglepte a kijelentésem, mert lazult a szorítás vállamon. – Ne értsd félre én csak…

Ajkaimra hajolt és épp hogy összeérintettem sajátjával. Lassan elemelte és homlokát enyémnek nyomta.

- Mit-!

- Lehet, hogy lassú a felfogásod, de kimondod, amit érzel. Ezt szeretem benned a legjobban – mosolyodott el. Csak csendben figyeltem az eseményeket. – Régen is ilyen voltál. Habár külsőleg szinte teljesen megváltoztál, még mindig te vagy az én Kai-om. – Kellett pár pillanat, hogy felfogjam.

- N-ne b-ba-romkodj... – toltam el magamtól, majd összeszedtem a cuccaimat és remegő lábakkal kezdtem lesétálni a lépcsőn. Hátranéztem, mikor nem hallottam magam mögött lépteit. – N-nem jössz? – Csak vigyorogva bólintott és már be is ért.

- Már csak pár óra és lelépünk bulizni!

- Bocs, de nem. Mondtam bátyámnak, hogy hazamegyek. Megbeszélünk pár dolgot. – Hárítottam, mielőtt tényleg elráncigált volna. Így egy szó nélkül foglalta el helyét.

 

Órák után mindenkitől elköszönve vetettem be magam a tíz perces sétába.

4.fejezet

 
GPS

Belépés

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre