Előszó:

• 1-2.osztály Ez olyan, mint nálunk az 1.B, habár Japánban is használják ezt, de nekem az előző jobban tetszik. :D
• Plusz infó: Japán iskolarendszer - Általános:6-12 éves korig, Alsó-közép: 12-15 éves korig, Felső-közép: 15-18 éves korig

Jó olvasást! ^3^

Soha, senki, egy szóval nem mondta, hogy egy évnyitó ennyire elhúzódhat. Persze, a régi sulimban is fél órán át dumált az igazgató, miután lement a műsor, majd megnyitotta a tanévet. Ez még bírható volt a dög melegben is, de arra nem számítottam, hogy kiállítanak a Napra a harminchat fokos melegben és elpofázzák a fél napot. Őszintén, állva eltudtam volna aludni. Már azon voltam, hogy leülök a fűre, majd szétterülve a diáksereg közepén beadom a szunyát. Eme gondolatomat egy eszméletlen sípolás szakította meg. Egy szerencsétlennek besípolt a mikrofon, mikor elkezdett bele beszélni. Gőzöm sincs, hogy mit mondhatott, mert csak pár részt kaptam el a fülzúgásom közepette.

- …várják…igazgatóiban - Próbáltam a személyre koncentrálni, de a távolság túl nagy volt számomra, hogy lássam legalább a száját és a tátogásából letudjam szűrni a mondandóját. Pillanatok múlva kezdett tisztulni az agyamból a bizsergés.

- Megismétlem, várják Kai Ichimurat az 1-2 osztályból az igazgatóiban. Azonnal induljon! - Mikor meghallottam a nevem, egy kicsit meglepődtem, de elindultam az ember tömegben. A többiek végül rájöttek, hogy kit hívtak ki, mert szétnyíltak előttem, mintha csak Mózes lennék és a vízzel játszanék. Nem furcsálltam, hogy hívattak az igazgatóhoz, mert az utolsó pillanatban jelentkeztem a suliba. Talán valamit kifelejtettem a beiratkozásom során, ami nem várhat az évnyitó végéig. Habár ezt gondoltam, de semmi nem jutott eszembe, ami ennyire fontos lenne.

Mindegy, legalább nem kell tovább sülnöm a Napon.

Már csak pár lépésre voltam az ajtótól, mikor rájöttem, hogy az igazgató nem hívathatott, mert ő az ünnepségen van. És eleve, minden más tanár is, elviekben.

Bekopogtam és vártam a válaszra. Semmi mukkanás. Már megpróbálkoztam volna még egyszer, mikor kinyílt az ajtó. Zöld szempárral tekintett rám az előttem álló. Nem kicsit éreztem azt a kellemetlen aurát, amit árasztott.

- Elmennél az utamból? – Hangja mély volt, ami megfélemlítésre készteti az embert, a lányok nagy részét pedig inkább ájulásra. Persze itt a „jóleső” ájulásra gondolok. Szó nélkül hátra léptem, mielőtt még valami kitörne az előttem lévő srácból.

Ahogy elhaladt mellettem megcsapott a dezodor mentolos illata. Legalább az ízlése jó, ha már a személyisége nem is. Amint eltűnt az előbbi személy beléptem a helyiségbe.

- Híva…tott… - mondtam megrökönyödve, mikor megláttam azt az arcot, amit nagyon nem akartam. Alig nyertem vissza a lélekjelenlétemet máris kirobbantam, mint egy vulkán. – Te meg mi a jó életet keresel itt? Nem külföldön kéne lenned kókusz levet kortyolgatva? Legalábbis, mintha pár napja ezt mondtad volna… - Néztem arra az idegesítően mosolygó arcra.

- Hát nem is örülsz, hogy láthatod egyetlen bátyuskád? – Állt fel a székből és kitárta karjait. – Hajolj keblemre! – Közelített felém, mire én automatikusan lépdeltem hátra. Nagy szerencsémre nem ki az ajtón, hanem az ajtó félfának tolattam. Már csak két lépésre volt tőlem, mikor száznyolcvan fokos fordulatot vettem és kiviharoztam volna, de mint minden egyes alkalommal, elkapott. – Annyira hiányoztál Kai! – Ölelt át hátulról és visszarántott a szobába. Már csak az ajtó becsapódását hallottam.

- Engedj már el, te perverz testvér!

- Nem, nem. Azt nem tehetem, mert elszöksz – vigyorgott a vállam fölött.

- Nem megyek sehova, csak engedj el! – Vágtam tenyerem arcába és fejtettem le magamról karjait. Mikor végre kellő távolságra volt tőlem, ismét nekiszegeztem a kérdést.

– Szóval, mit keresel itt? – Mielőtt megszólalhatott volna felemeltem kezemet. – Nem ebben a szobában, habár ez is érdekelne, de egyébként ebben a városban? – emeltem meg szemöldököm kíváncsian.

- De kíváncsiak vagyunk ma – vigyorogta önfeledten.

Hogy tud egyáltalán egész nap mosolyogni? Hogy esne le azaz idegesítő szája.

- Nem szép ilyet gondolni – Ijedten ugrottam meg, mikor pár centire volt arca enyémtől és komor ábrázattal leste mozdulataimat. Habár nem tartott sokáig, de őszintén megrémisztett ez a közelsége. Utálom, mikor kiolvassa a gondolataimat. Automatikusan tettem hátra pár lépést, mielőtt megszólaltam volna.

- Mondtam már, hogy ne hajolj ilyen közel hozzám és ne vájkálj már a fejemben. Idegesítő! – vicsorogtam fogaim szinte összeszorítva. Egy sóhaj szökött ki drága testvéremből és megfordulva a szék felé vette az irányt. Nyugodt szívvel ült le az igazgató asztala mögött lévő székbe és, mintha otthon lenne (habár még ezt se mondhatni, mert kedves szülőanyánk a fejére csap az újsággal, mikor észreveszi) felpakolta a lábait az íróasztalra. Reflexszerűen néztem körbe, hogy hátha meglátja valaki és rászól, de mindenki az évnyitó utolsó percein fortyogott és sült a napon. A hatalmas hangszóróknak hála beszűrődött az éppen beszélő tanár hangja.

- És most szomorú búcsút kell vennünk a majdnem ötven évig tartó igazgató úr munkájától. Nem is kell mondanom, hogy mennyi mindent tett az iskoláért. Először is megalapította 19... – A többire már nem is fordítottam nagy figyelmet, mert testvérem megszólalt.

- Hamarosan megtudod, hogy miért vagyok itt, ne aggódj. A fejedben pedig nagyon könnyű olvasni, csak belekell néznem a szemeidbe – mondta, kezeit tarkóján összekulcsolva és a képembe vigyorogva. A kijelentése után nem sokáig maradt a helyén, mert máris az ajtóban állt és ment volna ki rajta, mikor is visszanézett. – Mielőtt elfelejteném. Mostantól rendesen hord az egyenruhádat és vedd fel a nyakkendődet is. – az arcomat vizsgálta egy ideig, majd folytatta – És könyörgöm, csinálj valamit a hajaddal, olyan mintha fűnyíróval találkoztál volna reggel.

Mielőtt még megszólalhattam volna már rég eltűzött a szemeim elől. Mérgelődve rúgtam bele a falba, ami nem kis hangot eredményezett a szinte üres helyiségben. Szitkozódva egy sort kiléptem az ajtón és visszasétáltam az évnyitó helyszínére. Alighogy megérkeztem, mint valami csorda özönlöttek az emberek felém én pedig szinte rémülten ugrottam félre az útból, persze, mintha lett volna szabadulási lehetőségem. Mikor már csak pár lépésre voltam a biztos haláltól egy erős valami kirántott a tömeg fogságából. Lihegve bámultam a mellettünk elhúzó emberi áradatot. Alighogy normalizálódott a lélegzetem a megmentőm felé fordultam.

Egy hatalmas vigyorral találtam magam szembe. Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mi más mondani, mint – Kösz… - préseltem ki magamból az odaillőt – Most már elengedhetsz – Néztem fogvatartott csuklómra.

- Ó, sorry! – mondta feltett kezekkel, mintha valami rosszat csinált volna. – Elsős vagy? – kukkantott ki a menedékhelyről, ami két szimpla bokor közt volt, majd ki is lépett onnan és nyújtózott egyet. – Ezek az úgy nevezett évnyitók csak arra jók, hogy az igazgató megmutassa magát egyszer-egyszer az évben. Többször egyébként se látja az ember, mert „olyan sok és fontos dolga van”. Nem mintha zavarna. Ahhoz képest, hogy az igazgatónk még köszönni se képes az embernek. De talán az új normálisabbnak tűnik és kicsit fiatalnak.

Elég beszédes az új ismerősöm. Meg se várta, míg válaszolok a kérdésére máris belekezdett.

- Ja, az vagyok – szólaltam meg, mikor épp nem beszélt. Meglepetten lesett rám hatalmas szemekkel. Igen, elég hülyén vette ki magát, de nem szeretek megválaszolatlanul hagyni egy kérdést.

- Mármint elsős vagy – jutott eszébe. Legalább nem olyan hülye, mint kinéz. Biccentettem egyet. – Hmm – mászott bele a képembe. Kicsit eltávolodva ismét mosoly kúszott ajkaira. – Olyan a hajad, mintha átment volna rajta a fűnyíró, ami még papírt se tudna elvágni! – Alighogy kimondta, megrökönyödve néztem rá.

- Mi a fasz baja van mindenkinek a hajammal? – akadtam ki, mire meglepődve nézte a kitörésemet. Megfogtam az államig érő tincsemet és szemem elé emeltem amennyire ez lehetséges lehetett. Biztos hülyén nézhettem ki.

- Hát – hallottam meg ismét hangját – Azt megértem, hogy miért hosszabb baloldalon és miért rövidebb a másikon, de azt már nem tudom megérteni, hogy minek ez a fura jel bele? – Mutatott a rövidebb részre. Egyik szemem rángatózni kezdett. Most komolyan ennyi a baja? Még anno megtetszett, vagyis pár hónapja egy jel és belenyírattam a hajamba ennyi az egész. Erre mindenki csak leszólja, mert ahogy megnőtt egy kicsit a hajam elég fura minta jött ki belőle, de most nem ez a lényeg.

- Lelehet szállni a hajamról! – ütöttem el kezét, mikor piszkálgatni kezdte.

- Rajt se vagyok, nyugi – emelte megint maga elé kezeit. Szuper, egy idegesítő alakba botlottam. Akadozott sóhaj hagyta el a számat, mikor hátat fordítottam neki és elindultam a már szinte üres udvaron. – Hé, várj már! El se árultad a neved! – Szaladt utánam és behajolva elém az arcomba nyomta a képét. Reflexszerűen rántottam el a fejem és kerültem ki „megmentőmet”. Inkább tapostak volna el!

- Pedig már az egész suli tudja, hála a hangosbemondós srácnak – mondtam.

- Hát én nem hallottam mivel nem rég érkeztem. – Épp csak egy pillantást vetettem kíváncsi arcára.

- Kai Ichimura – Nyújtottam kezemet, mert én egy ilyen illedelmes gyermek vagyok.

- Akihide Fukao vagyok, örülök az új barátság kezdetének! – Épp elengedtük egymás kezét, mikor felfogtam, hogy mit mondott. Elég fura képet vághattam, mert lehervadt a vigyor a képéről. Az előző sulimban is voltak ilyen hiperaktív, a mosolygástól már fennakadt szájú haverjaim, de ez a srác túl tesz rajtuk.

- Szintúgy… - mondtam ráhagyva a dolgot és kikerülve elindultam az épület bejáratához. Hirtelen megtorpantam és máris éreztem, hogy belém ütközik.

- Ne állj meg ilyen hirtelen! Legalább szólj! – Tud mérgelődni is úgy látszik.

- Bocs – pillantottam rá -, nem tudod, hogy melyik az 1-2 osztály terme? – Elgondolkozva meredt előre, majd szólásra nyitotta a száját, de valaki megelőzte.

- A másodikon, lépcsőtől balra első ajtó. – Egy ismerős hang ütötte meg a füleimet.

Ne, ne, ne, ne, ne… - Olyan lassan fordítottam vissza a fejemet, mint egy lajhár, aki tartalékolja az energiáját. A napnak hála hunyorítanom kellett, mikor az ismerős felé pillantottam. Imám nem vált be. Annak ellenére, hogy kicsit sötétnek láttam az alakot, jól tudtam, hogy ki áll előttem.

- Mi a francot keresel még mindig itt?

- Jó napot, Igazgató! – hajolt meg a mellettem álló személy. Szemeim szinte kidülledtek meglepetésükben.

- Üdv! – vigyorgott az árulója.

- Mi van?! – keltem ki magamból és bátyám elé léptem. – Ezt meg mégis hogy értsem? Te, mint a sulim igazgatója? – Ragadtam meg ingjénél fogva.

- Kai! – Rohant hozzám újdonsült „barátom”.

- Semmi baj. Mindig ezt csinálja – mondta szinte nevetve Akihidenek. Könnyedén elemelte kezemet.

- Hé! Ez rohadtul fáj! Engedd már el! – üvöltöttem karomat rángatva a szorításából.

- Hát sosem tanulsz, Kai? – rázta meg enyhén fejét. Már megint ez a mindent tudó seggfej!

- Au, au, au! – Olyan hirtelen csavarta ki kezemet, hogy egy fél fordulatot vettem és karom máris hátam mögött volt, drágalátos testvéremmel együtt. Szikrákat szórt szemekkel fordítottam felé fejemet. Persze, mint mindig most is csak mosolygott le rám. Annyira nagyra van magával, hogy pár centivel magasabb nálam. Rendben az a pár centi tíz körül lehet, de akkor is! Nem számít! – Komolyan csak aludj el a közelemben és tuti, hogy levágom a micsodádat!

- Hm? Mily agresszív vagy édes kis öcsikém. Pedig egészen aranyos voltál általános iskolás korodig, vajon mitől váltál ilyenné?

- Ó, vajon mitől? Ki zaklatott szexuálisan? Még a klotyóra se engedtél ki egyedül! Kész rémálom volt míg otthon voltál! Most mégis mi a fenének kell belerondítanod az iskolai életembe? – fakadtam ki teljesen. Akihide hatalmas szemekkel nézte a jelenetet.

- Öhm… azt hiszem mennünk kéne, Kai – szólalt meg halkan.

Ismét megrántottam kezeimet, amik végre kiszabadultak a fogságból. Bátyámra se nézve gyors léptekkel közelítettem a bejárathoz.

Pár perc múlva már az ajtónál álltam és filóztam rajta, hogy érdemes-e bemenni. Végül úgy döntöttem, hogy megmutatkozom az osztály előtt, ha már pár évig össze leszünk zárva. Bekopogtam, majd nem várva semmi választ be is nyitottam.

- Elnézést a késésért!

- Kai Ichimura? – kérdezte a tanár rám vezetve tekintetét. Nem lepődtem meg, mikor teljesen végigmért egy pillanat alatt, majd elkönyvelte magában, hogy sok gond lesz velem.

- Igen – válaszoltam szemeibe nézve. Úgy látszik, hogy egy fiatalabb osztályfőnököt kaptunk, akinek ez lehet az első osztálya. Belefirkált valamit a naplóba, majd az utolsó helyet mutatta, ami a középső padsor majdnem legutolsó padja volt. Lassú léptekkel oda sétáltam kicsit se zavartatva magam, hogy mindenki árgus szemekkel les, kivéve azt az egy embert, aki kezeire hajtott fejjel aludta édes álmát, míg:

- Daiki! Megköszönném, ha nem aludnál az első napon! Könyörgöm, ez csak egy osztályfőnöki óra és mehettek haza – mondta a tanár, majd fel is adta a próbálkozást, mikor egy koppanás hallatszódott a hátam mögött. Úgy látszik nem nagyon hatotta meg. Egy sóhaj kíséretében folytatta a beszédet miszter szépfiú.

- Most hogy végre mindenki itt van elmondom a fontosabb dolgokat és Ichimura kedvéért, Asuya Aramaki vagyok és mától az osztályfőnökötök. – Gyors bemutatkozását az évi tudnivalók követték, ami tényleg unalmasra sikeredett. Aláírom, hogy sok jó programot tervez a suli, de ezek most rohadtul nem izgatnak. Még mindig ott tartok, hogy a bátyám az igazgató! Mégis mikor, hol, miért?! Kezemen támaszkodva bámultam ki a fejemből, kitudja mennyi ideig, mert mire fel kellett állni és elköszönni akkor ébredtem fel kábulatomból. Én is nekikészültem, hogy a többiek után kimegyek az ajtón, mikor az utolsó pillanatban visszarántottak.

- Mi a fa-

- Mindenkinek a farkad emlegeted? – Akkora meglepetés ért, hogy még a szám is nyitva maradt.

- Mit akarsz? – Rántottam ki kezem a szorításból, amit szerencsére engedett, mert ez a második alkalom ezen a napon, hogy a csuklómat szorítják. Szadista hajlamaik vannak vagy mi?

- Az igazgató a bátyád – jelentette ki a tényt, amit már tudok. Kicsit furcsálltam, hogy tudja hisz még nem is ismerem a srácot. Sőt, második alkalom, hogy találkoztunk.

- Na és? – mondtam türelmetlenül.

- Srácok, bent akartok éjszakázni vagy kijöttök végre? Bezárnék – Nézett be az osztályfőnök ezzel megszakítva a beszélgetés félét.

- Megyünk! – Indultam meg nem törődve, hogy jön-e utánam az előbbi srác. Viszont sejtettem, mert egészen a szekrényemig kísért. Dühösen csaptam be az ajtót, mikor semmi életjelet nem adott magáról csak annyit, hogy mellettem állt. – Szóval – fordultam szembe vele – mit szeretnél? – vettem fel egy mosolyt, ami le is hervadt, ahogy megszólalt.

- Tőled, semmit – Annyira unalmas tekintettel meredt rám, hogy szinte nekem okozott fizikai fájdalmat vele.

- Mi a fa –

- Elég gyér a szókincsed – vágott szavamba minden más reakció nélkül. Semmi grimasz, semmi rezzenés az arcán.

- Veled aztán lehet értelmes beszélgetést folytatni! – Fordultam egy fél kört és kivágtattam az ajtón.

Hogy menne a jó büdös-! Ezért kellett feltartania? Ezer meg egy dolgom lenne, minthogy egy idiótával társalogjak! Oké, nem jut eszembe, hogy mi dolgom lenne, de ez most másodlagos.

Morgolódtam magamban, miközben nem is figyeltem az utat. Reflexszerűen fordultam be a kanyaroknál. Mire feleszméltem már a szobámba léptem be.

- Végre egyedül… - Dőltem be mindenestől az ágyamba. Annyira lefárasztott ez a nap, pedig még csak egy óra van. Ennem kéne valamit. Gondolataimban már az ebédrevalót készítettem, de amint lehunytam szemeimet bealudtam.

- Kai!

Mi a franc? Hagyjatok már békén. Fordultam egyet, de a lendület túl gyorsra sikeredett és telibe kaptam a faltól akkorát, hogy visszakerültem az előbbi testhelyzetbe.

- A rohadt életbe! – Fogtam meg két kézzel a fejemet és összegömbölyödtem a lüktető fejfájásra. Tuti nyomot fog hagyni. Egy nevető hangra figyeltem fel, mikor végre kezdett enyhülni a lüktetés, de a fájdalom továbbra is mardosott.

- Hogy… hogy lehetsz ilyen… - szakadt a röhögéstől a nem várt személy.

- Mégis mi…? – Maradt tátva a szám ma már nem tudom hányadszorra, mikor felé pillantottam. – Mi-mi-mit keresel itt? – Ugrottam ki az ágyból, de nagy szerencsére vagyis inkább szerencsétlenkedésemre a lábam megakadt a takaróban én pedig taknyoltam egyet a földön. Ha lehet még nagyobb röhögésben tört ki a nem kívánatos személy.

- Azt hiszem – nyomtam fel magam kicsit, ugyanis a lábaim még az ágyon voltak a felső testem már a padlón hevert – hányingerem lesz a sok eséstől… - Egyik kezemmel fejemet fogtam, majd fújtam egyet és lassan kezdtem kibogózni a lábaimat. Az előbbi mondatom igaznak minősült, mert amint sikerült a lábamról eltávolítani a takarót máris a wcre rohantam.

- Hé, jól vagy? – kérdezte bátyám leguggolva mellém és a hátamon tartva a kezét. Egyik kezem felemeltem és mutattam, hogy minden oké, miközben fejem a kagylóba lógott. Szerencsére a hajam nem volt olyan hosszú, hogy útban legyen. Mikor végre jónak láttam felemeltem fejemet és kábán néztem testvérem barna szemeibe.

- Már itt is – köszörültem meg torkom – zaklatsz?

- Dehoogy – Őszintén nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy magában még mindig röhög. Végre kezdtem már jobban érezni magam és sikeresen eljutottam a fürdőszobai tükörhöz, mikor bátyám ismét megszólalt.

- Nos, szedd rendbe magad és gyere le, hogy beszélgessünk egy kicsit – Fogmosás közben bólogattam, mit sem értve abból amit mond.

- Vájj! – kiabáltam utána fogkefével a számban. Visszafordulva az ajtóból nézett rám. Gyors kiköptem a számban felgyülemlett fogrém habot, majd öblögetés után ismét bátyámra néztem. – Hogy érted azt, hogy beszélgessünk?  - Töröltem le a vizet, ahogy közelítettem felé. – Először azt kell megtudnom, hogy a sulim igazgatójává válsz – grimaszoltam –, amit még most sem értek, hogy mégis hogy sikerült – fejem ismét lüktetésnek indult ezekre a gondolatokra – ezek után még beszélgetni akarsz velem? Ez semmi jót nem jelent számomra! – Még a gondolatra is megborzongtam.

Teljes alakjában felém fordult, majd fejemre tette a kezét, ami most kifejezetten nem esett jól a dudorok miatt! Elütöttem kezét, de még így is vigyorgott rám önfeledten.

- Drága kis Kai-om. Hidd el, jól megleszünk mi ketten itthon. – Keze állam alá került és maga felé húzta fejemet, amit akkor vettem észre, mikor már csak nem lekapott.

- Fúj már! Én nem, vagyok homokos te seggfej! Ráadásul az öcséd! –üvöltöttem kicsit túl dramatizálva a dolgot, hisz már megszokhattam volna már ezt tőle.

- Igen… az öcsém… - Erre a váratlan reakcióra nem számítottam és torkomon akadt minden más szidás. Szemeiben mintha eltűnt volna azaz idióta boldogság, amit sose értettem, hogy képes szinten tartani. Sose láttam még ilyennek ezelőtt. Viszont ez sem tartott túl sokáig és pillanatok alatt visszatért a megszokott énjéhez. – Az öcsém, akit a következő egy hónapban meg kell nevelnem. - Elfeledve az előbbi furcsaságot visszatért a józaneszem.

- Hogy érted, hogy ketten és mi azaz egy hónap nevelés?? – Kezeim reflexszerűen mozdultak és mutogattak, mintha nem is én irányítanám őket.

- Mindent megbeszélünk, csak szedd rendbe magad és – nézett körül a szobámban – tegyél rendet, az ablakodat is nyisd ki. Komolyan, szoktál te szellőztetni? – grimaszolta. – Ha mindennel megvagy gyere le a konyhába. Habár még nincs vacsoraidő, de összeütök valamit. Gondolom nem ebédeltél és már három is elmúlt.

Döbbenten hallgattam parancsolgatását, majd ahogy meghallottam az időt felkaptam a fejem. Körülbelül három órát átaludtam. Mire visszatértem önmagamhoz már eltűnt az ajtóból. Egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat, majd lekaptam magamról az egyenruhámat. Azt hiszem holnap a másikat kell felvennem. Dobtam a szennyesbe, ami teljesen üres volt. Most, hogy említette, tényleg el kéne ide egy ablaknyitás. A gondolat fizikailag is megszületett. A kinti meleg egy kicsit enyhült ugyan, de még mindig meleg levegőt fújt a szél. Nagyjából összepakoltam a holmikat, amiket az orromra kötöttek, majd lesétáltam a konyhába. Nem mintha engedelmeskednék a testvéremnek, de valójában nem is értem, miért pakoltam össze szó nélkül.

- Mindennel kész vagy? – Fordult felém, mikor meghallotta lépteimet. Kérdésére csak egy hümmögés volt a válaszom. – Nem értettem jól – hangja mélyebbre változott.

- Kész vagyok! – kiabáltam szinte.

- Rendben van – vigyorogta el magát. – Akkor itt a jutalmad! – tett le elém egy feketeerdő tortaszeletet. Eléggé meglepődve nézhettem rá, mert arcán azaz elégedett mosoly nem hervadt le csak fokozódott.

- Kösz – fogtam meg a villát, amint elhelyezkedtem a széken.

- Megérdemled. Csináltam pár szendvicset is, míg nem lesz vacsora. Most viszont beszéljünk. – Ült le az előttem lévő székre. Felnéztem rá, majd bólintottam egyet tudtára adva, hogy figyelek, de épp tele a szám. – Az első hírem, hogy anya egy egész hétre elutazott. – Torkomon akadt a szó, ahogy hirtelen ellenkezni akartam épp nyelés után. Egy köhögéssorozat és végre megtudtam szólalni.

- Hogy… mégis hogy érted ezt? – krákogtam a kellemetlen szorítástól a torkomban. – Én erről semmit se tudok, pedig én élek vele! – csaptam tenyérrel az asztalra.

- Igen, pont ezért. Mind tudjuk, hogy milyen vagy mostanában. Nem hagytad volna szó nélkül, hogy velem együtt legyél egy fedél alatt egyedül. Mivel nem szeretett volna úgy elmenni, hogy összekaptok ezért megkért, hogy mondjam el neked. – Mindenki összeesküdött ellenem? – És ne kezd azt, hogy meglennél egyedül, hisz még főzni se tudsz.

- Vannak kajáldák és mikrós kaja is a világon – böködtem a maradék tortát.

- Pont ezért kért meg anya, hogy maradjak – rázta meg fejét sóhajtva -, mielőtt még kiakadnál és nem hallgatnál végig elmondom a másik hírt is. – Ajkai ismét felfelé íveltek. – Mivel igazgatóvá tettek ezért visszatérek szülővárosomba és egy egész hónapig itt fogok lakni. -  A végére már teljes vigyorgás terült szét az arcán. Én csak leesett állal bámultam rá. Hogy lehetséges ez? Mégis mi a fenének?

- A ki nem mondott kérdésedre a válaszom, vettem egy lakást, viszont még egy hónapig nem tudok beköltözni, mert bent laknak. Anya nem akarta, hogy ezért feleslegesen kivegyek egy szobát valami panzióba, ha itt is maradhatnék. Ráadásul a sulihoz is közel vagyok és persze a drága öcsémhez is. – Hogy esnél pofára egy banánhéjon! Csak morogni volt erőm, majd félrelöktem a sütis tányért. Totál elment az étvágyam. Tuti ezzel akart lekenyerezni, de ez nem jött be.

- Kai, várj! – Alig pattantam fel a helyemről, előttem termett. – Őszintén nem értem, hogy miért vagy rám dühös.

- Mert rohadtul kicsesztél velem! Ráadásul most még anyu is inkább rád bíz, minthogy megbeszélné velem a dolgokat! Már nem vagyok dedós, tizenöt éves fejjel el tudok lenni egyedül egy hétig, könyörgöm! – fakadtam ki teljesen. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy a hátam mögött összesúgnak és leszarják az én véleményem.

- Pont ezért aggódott úgy anya. Nem szeretett volna veszekedve elválni és egész úton idegeskedni.

- Ja, nagyon jól tudja, hogy nem fogom szó nélkül hagyni. Akkor, ha nem vele veszekszem, hanem veled, de ő ezt nem látja, megnyugtató a számára? – Néztem rá flegmán.

- Nem, viszont bízik bennem, hogy le tudlak nyugtatni, meg csak egy röpke hét.

- Pontosan! Röpke hét! Egyedül is eltudok lenni! Se nem fogok éhen halni, se szomjan! Sőt még a suliba is önként járok be, képzeld!

- Kai, most hagyd abba! – kiabálás nélkül hagyták el száját a szavak. Megakartam szólalni, de mintha csomót kötöttek volna a torkomra nem jöttek a szavak ajkaimra. – Rendben – engedett fel egy kicsit -, legyél rám mérges, anya csak jót akar, ne haragudj rá. – szemeivel is kérlelt, mire elfordítottam fejemet és bólintottam. – Oké, akkor egyezzünk meg abban, hogy nem fogok beleszólni a dolgaidba, de hozunk pár szabályt. – Kérdőn emeltem meg szemöldököm. – Elosztjuk a házimunkát. A főzést bevállalom plusz a mosást és a hasonlókat. Rád marad a porszívózás és a hasonló dolgok. A saját szobákat mindenki maga takarítja vagyis tartja tisztán. A lényeg, hogy egyben legyen a szobád mire anya hazaérkezik. – Ismét elmosolyodott, de ez egy igazán őszinte kedves mosoly volt.

- Jó – mondtam megadva magam. Végül is a dolgok nagyobb részét ő vállalta.

- Viszont elsősorban a tanulás a dolgod. Habár még év eleje van így nem sok mindent fogtok kapni. – Mondat végére kicsit elgondolkozott. – Utoljára pedig, ha elszeretnél menni valahova csak jelentsd be vagy írd ki, hogy mire várjalak. Ezt addig tartom érvényben, míg semmi rossz hírt nem hallok rólad. Próbáld meg verekedés és hasonlók nélkül kibírni a sulit, jó?

- Hogyne… - Fűztem össze karjaimat mellkasom előtt. – Míg senki nem köt belém…

- Kai!

- Jól van már, nem fogok verekedni meg hasonlók.

- Akkor ezt megbeszéltük. Neki állok a vacsorának. – Sétált a hűtőhöz, amit elkezdett kirámolni.

Felbaktattam a szobámba, majd bevágódtam az ágyamba.

- Kai! – Hallottam testvérem üvöltését. Megint mi az?! – Kai! Ébredj!

- Mi történt? – Mikor kinyitottam szemeimet, kétségbeesett barna szemekkel találtam magamat szembe. – Mi az? – Ültem fel és azonnal ölelő karok szorították testemet. – Hé, megrémítesz! – Kezdtem el dörzsölni hátát.

- A repülő… - mondta mellkasomnak, így a többit már nem is értettem. Eltoltam egy kicsit magamtól.

- Milyen repülővel mi van? – kérdeztem a saját stílusomban, de belül már kezdett szétszakítani egy különös idegesség.

- Le-lezuhant… - Nem értettem, hogy mégis miről beszél, de beugrott édesanyám képe.

- Mivel… ment az a-anyu…? – remegve hagyták el számat a szavak még azelőtt, hogy tudtam volna a választ. Éreztem belül, hogy beletrafáltam, de nem akartam elhinni. Bátyám felemelte fejét és könnyáztatta üveges szemekkel nézett rám. Némán bólintott egyet és ismét magához vont. Csak meredtem előre, testvérem válla felett és minden kiszállt az agyamból.

Nem lehet!

Tovább>>2.fejezet