Ren pov

Egy hangos koppanással adtam tudtára a körülöttem lévőknek, hogy nem köt le az óra.

- Mr. Takagawa! Ha valami közlendője van, azt felém intézze és ne az asztalon élje ki a dühöngését! – ripakodott rám a tanár, de erre csak egy legyintéssel válaszoltam. Nem is kellett sok, hogy a fejemen landoljon egy tíz kilós könyv plusz a belefektetett erő, hogy valaki a fejemre vágja.

- Hé! – keltem ki magamból az egyik kezemmel a fejemet fogva a másikkal pedig az asztalra tenyerelve nyomtam fel magam. Megláttam matek tanárom arcát közvetlenül előttem és kissé összerezzentem. – Mégis mi a fenét képzel? – Hamar összeszedtem magam és gondolkodás nélkül szólaltam meg. Eleve feszült voltam Eric miatt erre még aludni se hagynak órán!

- Ha valami nem tetszik, el lehet menni. Attól még, hogy utolsó évet tölti itt nem jogosítja fel a visszabeszélésre és a pedagógusok felé intézett tiszteletlenségére. – Annyira nyugodtan és lassan ejtette ki a szavakat, hogy szinte egy csendes gyilkosnak tűnt azzal a komor ábrázattal. Természetesen még a bőre is falfehér volt, valószínűleg a vashiány miatt. A haja szinte fekete, de mégse, mert sötétbarna szálak világítottak a rávetülő nap sugaraitól. Nem sok kellett ahhoz, hogy felkapjam táskám és kiviharozzak. Farkasszemet néztem a tanárral, közben a körülöttünk lévő levegő izzott és csak egy apró szikra is kirobbanthatta volna a közeledő harcot. Sóhajtottam egyet, közben enyhén megráztam a fejemet, mikor visszahuppantam a székre felvágva lábaimat az asztal lábai közt elhelyezkedő fémre. Előremeredve vágtam komor képet. Kedves tanárom rám hagyta a dolgot, mire végre mindenki fellélegezhetett. Komolyan, hallottam a hatalmas levegővételeket, amikkel próbálták az előző hiányt visszaszerezni. Karba tett kézzel lestem a táblára, de lélekben már nem az osztályban ültem.

- Ren…nghn… - nyögte alattam kutyapózban, miközben fejét próbálta felém fordítani. Agyamra teljes köd borult és csak a testét éreztem. Lassan csusszantam Ericbe közben ráhajoltam és ajkaihoz furakodtam, de nem csókoltam meg. Saját számat is perzselte a kiáramló levegő, úgy éreztem, hogy képes lennék elégni, ha nem teszek ellene valamit. – R-re-engh… - vetette hátra a fejét, mikor rámarkoltam farkára ezzel egyre jobban fokozva élvezetét.

- Eric… - búgtam nyakának. – Ha így szorítasz… - Tovább nem sikerült mondanom, mert fejbe vertek valami iszonyat erős dologgal.

- Mi a fa-- - A torkomon akadt a szó, mikor megláttam az előbbi arcot.

- Örülnék, ha nem itt élnéd ki a perverz hajlamaidat. – A tanár megigazította a szemüvegét és egy utolsó szúróspillantás után visszament az asztalához, épp mikor kicsöngettek.

Ezt meg mire értette? Szemöldököm felszökött, közben fejem azon részét dörzsölgettem, amit ma már másodszor csaptak meg.

- Haver! – Állt meg mellettem kedves vérszívó barátom és egyik kezét vállamra tette. – Te nem vagy magadnál, hogy állandóan felhúzod Fujiwarat. – Rázta a fejét, persze közben megeresztett egy mosolyt is.

- Most mi a francot tettem? – kérdeztem értetlenül, mert tényleg csak ültem a helyemen és képzelegtem… Ááhá… Jutott el a tudatomig, hogy talán kimondhattam valamit hangosan.  Néha megtörténnek az ilyenek, nagy ügy. - Mondtam valamit? – Néztem kérdőn haveromra, hogy biztosra menjek.

- Hát, nem is tudom, hogy elmondjam-e… - Esett volna gondolkodásba, ha tudná milyen érzés azt átélni. – Had gondolkodjak egy kicsit, hogy megérdemled e.

- Ne próbálj olyat, ami soha nem ment. A végén még megsérülsz! Mi lenne velem nélküled ebben a szörnyű világban, ha meghalsz? – Fordultam teljes valómban felé és ingjébe kapaszkodva tekintettem fel rá.

- Oké, mi a faszt szívtál? – Ráncolta össze szemöldökét, miközben próbált eltolni magától, de csak nem engedtem.

- Hát… azt sajnos nem… - Biggyesztettem le ajkaimat és félrepillantottam. – Mert te megadnád nekem? – Fordultam felé hirtelen, mire ijedten ugrott el mellőlem.

- Menj már a buzi hajlamaiddal! Rossz ajtón kopogtatsz, haver! – Ma harmadszorra kaptam az okos kis fejecskémre egy akkorát, hogy azt hiszem el kell mennem a dokihoz kivizsgálásra, mert komoly agyrázkódás ért. A fejemet fogtam, mikor meghallottam a kezdőhangzavarban régi barátom hangját. Egész eddig a szokásos jelenetet nézték és röhögték az osztálytársaim, majd rájöttek, hogy vége és egy kisebb zsivajban törtek ki, a kinti embersereggel együtt. – Komolyan, mi bajod? – Ez már elég mélyreható kérdés volt. Az a több mint tíz év ismeretség ér valamit.

- Semmi – adtam tudtára és felállva elkezdtem pakolászni a cuccomat.

- Ugye nem lógni akarsz? – tette fel a kérdést.

- Ezt meg honnan veszed? – Néztem hátra kérdőn.

- Elővetted a telefonod és a fülhallgatódat. Plusz megint itt lesz óránk, de máris elpakoltad a cuccaidat. Ennyire hülye kérdést még te se tettél fel. – Végignéztem a dolgokat, amit mondott és valóban igaz az állítása.

- Azta! Aki, király vagy! – vigyorogtam rá és elsétáltam mellette, legalábbis ezt terveztem, ha nem ránt vissza.

- Ne játszd már meg magad! – Meglepődve néztem Akira. - Rosszul voltál és ledőltél az orvosiban. Ezt fogom mondani. – Engedte el a csuklómat én pedig kihasználtam az alkalmat és elindultam az orvosiba. Ha már falaz, akkor azt teszem, amit mond. Olyan lassan sétáltam fel a kiszemelt terembe, amennyire csak lehetett.

*

- Mi a jó büdös francot keres maga itt? – Méregettem a nálam legalább tíz évvel idősebb személyt. Alig nyitottam ki a betegszoba ajtaját, mikor megláttam a matektanáromat. Az egész suliban köztudott, hogy ki nem állhatjuk egymást, persze ez ellen nem lehet mit tenni. Megszoksz vagy megszöksz alapon elviseljük egymás jelenlétét.

- Ennyit vártam magától, Mr. Takagawa – sóhajtotta, majd egy fehér bogyót tuszkolt le a torkán víz nélkül. Összeráncolt szemöldökkel néztem végig, míg elsétált mellettem. Való igaz, hogy nem így kellene bánni egy pedagógussal, még ha azt ki nem állhatja is az ember, de mióta csak találkoztunk, azóta szívjuk egymás vérét. Persze ez nem befolyásolja azt, hogy a tantárgyából kitűnő vagyok. Szerencsére mennek a számolgatások. Még csoda, hogy csak egyszer lettem figyelmeztetve, mikor kissé eldurvult a helyzet közöttünk. Azóta csak a száj karate megy és néha erős fejfájással térek haza. Nem értem, hogy ezt mért nem büntetik. Bántalmazza a diákját! Nem mintha nem lenne jogom szólni a „fennhatóságoknak”, de valószínűleg leszarják az ilyet. A fáradtságot meg nem éri meg.

Megvonva a vállam, ledőltem az egyik ágyra. Nem volt túl sok választásom, mert csak két ágy van plusz az íróasztal, ami most üresen állt magában, teleszórva papírokkal, amik biztos fontosak más embereknek, de ez annyira nem érdekli a suli dokit, így hagyja, hogy a szél elfújja ide-oda.

Ahogy elhelyezkedtem a puhának nem igazán mondható deszkákon, üresség fogott el.

Mi a fenét csinálok? Tegnap pár szóval elhagytam Eric lakását és magára hagytam a biztosan borongós gondolataival. Valójában abban nem vagyok biztos, hogy túlzottan hiányzom neki. Mikor ez eszembe jutott egy emlék is bekúszott a gondolataimba. - R-Ren… Ne hagyj… magamra… kérlek… Arcomat jobb kezemmel eltakartam, mintha bárki is meglátná azt a fanyarú képemet. Megígértem neki, hogy nem fogom magára hagyni és most mégis mit csinálok? Pár óra alatt el is „felejtettem” és haza húztam a picsába. A szüleim nem kicsit lepődtek meg, mikor megláttak az ajtóban. Pár napja már nem jártam otthon, azzal a bejelentéssel, hogy egy barátomnál tanulunk a közeledő vizsgákra és valószínűleg nála leszek pár napig. Hogy ezt mennyire hitték el, hát erről fogalmam sincs. Nem zaklattak három napig, majd felhívtak egy olyan indokkal, hogy ha hazamennék másnap, akkor remélik, hogy van nálam kulcs, mert nem lesznek otthon a hétvégén. Én ezt lefordítottam arra, hogy „Biztos egy barátodnál tanultok? Meddig maradsz még a barátodnál?” És legfőképp, „Mégis melyik barátodnál vagy? Bármelyiket hívjuk, mind azt mondja, hogy ott vagy!” Áá, nem aggódják túl a dolgokat. Persze ők így szerethetők, csak néha akasztják ki azt a bizonyos mérőt, csak úgy, mint én náluk. De hát ezt jelenti a család, vagy nem? Habár nálam a család nem a vérszerinti rokonokról szól, mert valljuk be vannak olyan személyek, akik csak is akkor jelennek meg az életedben, mikor szükségük van segítségre és te vagy az utolsó mentsvár, mert akikben „megbíztak” le se szarják őket. Ezek után ő ugyan úgy elfelejt téged, de te jóhiszeműen segítesz neki, hisz „Egy család vagytok.”

Visszakanyarodva a témánkra. Mi a francot kéne kezdenem ezzel a helyzettel, amit összehoztam? Nem akarom elveszíteni Eric-ket, de az a csaj…

- Áá! – Borzoltam össze a hajamat, mint egy idegbeteg. Hallottam a csengő éles jelzését, hogy elkezdődött az óra. – Ezt is már kicserélhetné valaki egy kellemesebb zenére. Mi a fenének kell a frászt hozni és megsüketíteni a diákot ezzel a vacakkal? És még csodálkoznak az emberek, ha tizedszerre se hallja egy gyerek, ha neki szólnak? – morogtam magamban, közben lerúgtam a cipőimet az ágy mellé. Visszafeküdtem az ágynak nem mondható valamire és kezeimet fejem alá tettem.

A legjobb az lesz, ha suli után rögtön Erichez megyek. A fehérre maszkírozott plafon elég érdekesnek tűnt a rajta lévő fekete pöttyökkel, ami a festék kopásának tudható be, így azt vizslattam gondolkozás közben. Nem mintha láttam is volna valamit pár pillanat múlva. Egy érintés zökkentett ki tépelődésemből.

- Te tényleg beteg lehetsz – Nem, őt nem akartam látni! – Még a cipőidet is levetted, hogy ne piszkítsd össze a lepedőt. Bár, ezt előbb kellett volna, mint utóbb. – Nézett a kicsit poros fehérségre a lábaim alatt.

- Próbálkoztam! – Villantottam egy kényszeredett vigyort, majd át is fordultam az oldalamra.

- Bírom, mikor ilyen kis pimasz vagy… - Forróság futott végig a nyakam azon oldalán, ahol a jól ismert személy foglalt helyet.

- Szállj le rólam! – Suttogtam eltorzult hangon, reménykedve, hogy végre eleget tesz a kérésemnek. Persze, mint mindig ez nem jött össze. Meg is éreztem kezeit, ahogy férfias erővel végigsimít az oldalamon és már fogta volna meg a farkamat, mikor rámarkoltam a csuklójára.

- Már figyelmeztettelek, jobb lenne, ha leszállnál rólam. – Visszafordultam felé el nem engedve a kezét. Nem lepődtem meg, mikor vigyorogva nézett vissza rám. Őszintén, nem igazán értem, hogy mi a fenét akar tőlem. Jó, van sejtésem, hisz egyszer közölte velem, hogy megakar dugni. Viszont annyira nem vagyok más, mint akármelyik srác ebben a rohadt suliban vagy bizton állíthatom, hogy világban. Akkor meg keressen másik hülye gyereket, akit megfektethet. Gondolataimnak hangot is adtam. – Menj és dugj meg valami fát, vagy mitt’om én, csak engem hagyj már békén.

- Ó… csalódottnak tűnsz – Akaszkodott a hátamra, ugyanis időközben az ágy szélére ültem és próbálkoztam a cipőfelvétellel. – Bírom, mikor ilyen vagy. Nem szeretem a könnyű prédát. – suttogta a fülembe, mire akaratlanul borzongtam meg. Nem egészen azt éreztem, amit Ericnél szoktam. Nála többnyire ettől már úgy állok, mint a cövek, főleg mikor belegondolok a következő órákra.

Megfogtam az idegesítő karokat és lehámoztam magamról. Sikeres cipőfelvétel után indultam meg az ajtó felé. A fene se fog itt várni, míg kicsöngetnek. Elővettem a mobilom, hogy megtudjam az időt, persze ez egyszerűbb lett volna, ha be lenne kapcsolva.

- Hogy szakadnál meg te is… - Mérgelődtem az ajtón túlról.

- Mindenesetre, ha kidobna a kis barátod én tártkarokkal foglak várni! – Hallottam még a vigyorgást is a hangjában, mikor utánam szólt azon az idegesítő hangján.

- Majd pont hozzád rohanok… - közöltem halkan, amit vagy meg hallott vagy nem.

*

Fél óra szórakozás a telefonnal és még mindig nem sikerült bekapcsolnom. Micsoda szerencsés napom van! Mérgemben bevágtam a táskámba és Erichez vettem az irányt. Még úgy tíz percre lehettem, de megtorpantam a folyamatos idegeskedéstől. Tegnap óta semmit nem hallottam felőle, még csak fel sem hívott, hogy magyarázkodjon. Nem mintha ezt ki lehetne magyarázni. Az sms-ből nagyjából arra következtettem, hogy elég súlyos sérülése van a lánynak, mert nem emlékszik az egész veszekedésükre. Talán balesete volt vagy ilyesmi… Ezért semmi okom nem volt idegeskedni először, mikor csak annyit tudtam, hogy bement hozzá. Én is így tettem volna, annak ellenére, hogy már nem vagyunk együtt. De az már eléggé zavar, hogy nem emlékszik semmire az a csaj. Így minden gond nélkül együtt lehetnek. Rendben, fenn áll azaz eset, hogy apránként visszatér az emléke, de lehet ez az! Nem fog visszajönni semmi és élhetnek boldogan, mintha mi se történt volna. Üvölthet nékem lett volna a sok összevisszaságból, ami a fejemben kavargott. Elmegyek Erichez és tisztázom vele a dolgokat! Döntöttem végül is az előzők mellett és gyorsabb lépésben folytattam az utat. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog és alig bírtam nyelni tőle. Neem, ne aggódj Ren. Minden szerved a helyén van. Olyan erővel ütköztem bele az ajtóba, hogy valószínűleg még az orrom is elkezdett vérezni.

- Hogy az a…! – keltem ki magamból az orromat fogva. – Mi a fenének kell nekem csapni azt a rohad… - tátogtam, mint egy kiskacsa, mikor szembenéztem a barnahajú sráccal.

- Ren… - Szemei meglepődve mértek végig, majd abban a pillanatban meghallottam egy idegesítő hangot.

- Eric! Minden rendben? Mi volt ez a zaj? – Szemeim egyre jobban kikerekedtek és teljes hitetlenkedés ült ki az arcomra.

- Semmi, csak belerúgtam véletlenül az ajtóba. Feküdj vissza, mindjárt jövök. – Amint befejezte a hazudozást felém fordult és karon ragadva leráncigált a lépcsőn. Elfelejtettem ellenkezni. Őszintén szólva, semmi mást nem éreztem, csak ürességet. Egyáltalán az ürességet hogy a fenébe lehet érezni, hisz ott nincs semmi, de olyan nem lehet, hogy nincs semmi vagy mégis, mivel érzem ezt a…

- Ren! Minden rendben? – Eric arca furakodott a látómezőmbe. Éreztem a mentolos sampon illatát. Kifejezetten utáltam most ezt, mert az éjszakák jutottak eszembe miatta.

- Hogyne… - Nem igazán bírom visszafogni magam, ha tehetetlenséget érzek. És ebben a pillanatban fogalmam sincs, hogy mi a francot tehetnék?!

- Ren, ez nem az, amire gondolsz… - Kezdett bele a szappanoperából is közismert mentségbe, közben az orromat fixírozta. Úgy tűnt, hogy nem vérzett, csak kezdett pirosodni.

- Hát persze. Nem hallottam semmi női hangot, ami emlékeztethet egy úgy nevezett Hinakora, aki nem mellesleg vagy egy éve szakított veled egy rohadt félrelépés miatt! Persze most nagy szerencsédre egy kibaszott agykárosodás miatt elfelejtett mindent!

- Ez meg…? – Nem engedtem megszólalni, bármit kiejt a száján csak egy újabb hazugság.

- Nem Eric, ennek már annyi. Én voltam az, aki tartotta benned a lelket, persze nem húzom ki magam abból se, hogy miattam történt ez az egész. Hidd el próbáltam nem figyelembe venni azt a tényt, hogy te mindig is csak őérte fogsz élni, de most hogy már megkaptad az előző életed én feleslegessé váltam számodra. Soha nem akartam egy ilyen szar helyzetbe kerülni, viszont érted megérte. – Vártam egy reakcióra, pár szóra vagy akármire, ami ezt megcáfolja. Reménykedtem, hogy még van esélyem, de semmi. Az égvilágon nem tett semmit, csak a barna szemeivel fürkészett. „Mért van az… hogy te belém látsz, de én mindig meglepődöm a tetteiden?” Hidd el, soha nem láttam beléd. A tetteidben olvastam, nem a fejedben. Viszont mostanra már egyre nehezebb.  –Azt kérted, hogy maradjak melletted. Sajnálom, hogy megszegem az ígéretemet. – Lassan körülnéztem és egy váratlan pillanatban tapadtam ajkaira. Éreztem az ökölbe szorított kezeket a mellkasomon, amik nem tudták eldönteni, hogy ellökjenek-e maguktól vagy vonjanak még közelebb a testhez. Mikor elváltam szájától egy mély levegőt vettem és anélkül, hogy a szemébe néztem volna megfordulva vettem sietősre.

*

Ennél nagyobb baromságot nem tehettem volna, de igazán! Mi ütött belém? Olyan elcsépelt helyzetet teremtettem, hogy már én érzem magam zavarban! Áá! Vágtam le magam az ágyba fejest. Hogy fulladnék bele a párnába… Pár pillanat múlva muszáj volt oldalra fordulva levegőért kapkodnom, ha valójában nem akartam megfojtani magam.

- Tökre nincs kedvem semmihez… - Néztem a hatalmasnak nem mondható telefestett falat. Végigfutattam a szemeimet az általam kreált festményen. Az ember lábától egészen a kosárlabdáig, amit egy félig róka kísért a levegőben, miközben energiává válik. Valójában inkább tűzzé, mert ki a fene mondaná meg, hogy az a valami a szemünknek láthatatlan energiát jelöli? Elszórakoztattam magam azzal, hogy felsoroltam a hibáit a képnek, de még mindig nem bírtam kilökdösni az elmémből azt a tudatot, hogy Eric-kel ennyi volt. A szerelmével nem vehetem fel a versenyt, mert belém nem szerelmes, ezt már az elején közölte velem. Akkor miért is vagyok úgy meglepve?

Teljes szívemből azt kívántam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Nem kellett volna aznap este a kórházban maradnom vele. Megmentettem, de ez nem a szerencsén múlott. Mindig követtem őt a szemeimmel. Sose hagytam magára, még ha nem is ismertük egymást.

Égni kezdtek szemeim, de már nem érdekelt, hagytam folyni könnyeim.

- Én… tényleg – suttogtam magam elé – rohadtul szerelmes vagyok beléd…ngh – és ennyi volt. Nem bírtam tovább magamban tartani. Halkan zokogtam fel az üres ház falai között.

Percek múltán eltompultak az érzések és végre belemerülhettem a boldog, vagy inkább nyugodt tudatlanságba.