Kikezdett emlékek

- Mit keresel itt? – Oldalra pillantottam és tágra nyílt szemekkel meredtem a férfira.

- Én csak… - Megköszörültem a torkom, de nem bírtam megszólalni.

- Nincs jogod bemenni hozzá! Nem is értem, hogy minek fáradtál azzal, hogy ide gyere. Egyáltalán honnan tudsz róla? – A férfi szemei olyan sötétek voltak, mint a kút mélye. Szinte magába szippantott. Kinyitottam a szám, majd visszacsuktam beharapva alsó ajkam. – Menj innen! Biztos vagyok benne, hogy nem akar látni! – jelentette ki, de kezem nem mozdult. Szemei végigpásztázták testemet és közelebb lépett. – Ha felébred, írok, de nem találkozhatsz vele… - gyengéd hanggá változott az előbbi tekintélyt követelő. A régen látott ismerős kezét kézfejemre tette és lehámozta a kilincshez görcsösen ragaszkodó ujjaimat. Mintha csak fájnának magamhoz húztam és dörzsölni kezdtem azt a pontot ahol a fém a bőrömhöz ért. Lehajtott fejjel bólintottam és lassú léptekkel kikerültem a magasabb férfit. Szívem hevesen dobogott a találkozás okozta idegességtől és az előző rohanás miatti levegőhiány még mindig fojtogatott. Igaza van. Mért is rohantam ide? Biztos, hogy én lennék az utolsó személy, akit látni szeretne egy ilyen után. Mikor hallottam, hogy mi történt vele, eszembe jutott az a találkozás. Egyedül voltam az utcán és hátulról támadtak rám. Esélyem se volt. Vajon neki mennyi esélye lehetett azok ellen? Testem szinte fizikai fájdalmat érzett erre a gondolatra.

- Ren – akaratlanul ejtettem ki ezt a nevet, mikor kiértem a kapuhoz.

- Mi történt? – Ijedten ugródtam meg a férfias hangra. Alighogy ránéztem elkaptam a fejem. Az arca… Azt hittem mérges lesz, amiért elrohantam minden magyarázat nélkül, de aggódó tekintetét látva elkapott a magam iránt érzett undor. Képes voltam az exemhez rohanni, közben ő nem hogy mérges lenne, hanem aggódik. Nem vagyunk szeretők, nem érezhetem ennyire rosszul magam… Elfordítottam tőle a fejem és a földet pásztázva előre indultam. Nem tett semmit csak csendben követett. Az autók zaja egyre elhalkult, ahogy a parkhoz értünk. A cipőnk fájdalmas hangot kiadva találkozott a betonnal.

Az idő elrepült, mire nem éreztem semmi mást csak azokat az erős karokat, amik akaratom ellenére tartottak fogva. Egy ideig még ellenkeztem, de ez mind hiábavaló volt, mert nem eresztett. Pillanatok alatt abbahagytam az fészkelődést és szorítottam meg a karját. Hátulról teljesen nekem simult és úgy suttogta a szavakat a fülembe.

- Nem kell elmondanod, de emlékeztetlek arra, amit a fejedbe próbálok vésni már a legelejétől. – Elhalkult, majd folytatta - Nem érdekel, hogy szerinted mennyi fájdalmat tudsz elviselni, támaszkodj rám, add át nekem egy részét! – Homlokát vállamra tette és éreztem, ahogy mélyen beszívja a levegőt. A forróságtól, ami végigfutott a testemen sóhajtani támadt kedvem, de épp időben fojtottam el. A fülem zúgni kezdett, mintha üvöltenének bele. Az ajtóban álltunk és éreztem, hogy a karok egyre jobban körém fonódnak. Talán azt hiszi, hogy elfutok a szemei elől. Való igaz, hogy az eszem ezt súgja, de az a rohadt dobogó valami a mellkasomban dübörögve tiltakozik. – Eric – Lazított a szorításán és maga felé fordított. Szemeim tágra nyíltak, mikor megpillantottam azt a tekintetet. Könyörgött szavak nélkül is. Homlokom mellkasának döntöttem és halkan felnyögtem.

- Átkozott mazochista – mormogtam pólójának. Kezeimet végigcsúsztattam hasfalán felgyűrve a textilt, majd belemarkoltam az anyagba. – Idióta… Egy nagy idióta – szinte csak magamnak jegyeztem meg a tényt. Állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Farkasszemet néztünk, végül nem bírtam és oldalra fordítottam a tekintetem. Ajkai rögtön sajátomra tapadtak és mohón falni kezdte őket. Előző estihez se lehet hasonlítani azt a hevességet, ami akkor vette át felette a hatalmat. Azaz érzésem támadt, hogy ezzel a forró, hosszantartó csókkal akarja kiüríteni a fejemet. Sikerült neki. Megfeledkeztem a lányról, a kórházról, az emlékekről. Csak lebegtem és sodródtam az árral. Egy hatalmas tüskét éreztem a szívemben, ami lassacskán eltompult.

*

Az ágyon ültem felhúzott lábakkal és körbe fontam kezeimmel őket. Fejem térdemre tettem és lestem ki a fejemből. Szemeim kábultan tekintettek a mellettem lévő üres helyre, ami melegséget árasztott, annak ellenére, hogy nem feküdt ott senki. Hallottam a vízcsobogást, majd hirtelen csend állt be, mikor Ren végzett a zuhanyzással. Tekintetem visszafordítottam magam elé. Az ajtó kattanására behunytam a szemeimet. Nem bírtam ránézni a szobába lépő férfira. Úgy viselkedik, mint egy szerető, én pedig azt bizonygatom, hogy nem vagyunk azok. Jól esik az ölelése, a csókjai, a szex is valami eszméletlen, de ez attól még nem az a kapcsolat. Habár az elején rávágta, hogy nem érdekli és vár, míg belészeretek, de akkor csalódni fog. Sokszor elgondolkodom, hogy ez szemétség tőlem, hisz tudom, hogy nem szeretek bele, de nem bírom elengedni. Félek, hogy egyedül maradok. Minél tovább húzom, annál fájdalmasabb lesz, mégse tudom rávenni magam, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot. Bármi is az.

Éreztem, hogy besüpped az ágy, ahogy a szélén helyet foglal.

- Eric… – kezdett bele, de elharapta a mondatot. Erre felfigyeltem.

- Mondd, mit szeretnél?! – néztem rá fürkészve. Elfordította a fejét, ami tőle váratlan volt. Egy ideig hallgatott, majd valami még hihetetlenebb dolgot mondott.

- Szakítsuk meg ezt a kapcsolatot! – Hangja kimért volt, mégis bizonytalanságot éreztem benne. Sötét hajából csöpögött a víz, egyenesen a nadrágjára, ami teljesen beitta a nedvességet és sötét foltokat hagyott maga után.

- Ez… Miért? Nem úgy volt, hogy megvárod, míg beléd szeretek? Nem ezért lógsz a nyakamon folyton?

- Eric! Már nem tudok várni! Nem a szexpartnered akarok lenni, aki megvigasztal! – Még mindig nem nézett fel. Összekulcsolt kezeit összeszorította olyan erővel, hogy minden vér kifutott belőlük. Ez nem lehet! Ő nem mondd ilyeneket! Zavart tekintettel meredtem rá. – Tudom, hogy az exed szereted – halkult el –, ellene nem tudok versenyezni!

- De hisz miattad szakítottunk! – alighogy kimondtam, megbántam. Mindig is bántotta a dolog, még ha nem is az ő hibája volt. Nem tudhatta, hogy van valakim, hisz nem közöltem vele. Nem ő a hibás, csakis én! Nem szabadott volna hagynom, hogy megcsókoljon. Le kellett volna löknöm magamról és elküldenem melegebb éghajlatra.

Gondolkodás nélkül jöttek a szavak és most a legnagyobb bántást adtam neki, amit csak lehetett.

- Ne haragudj… Nem úgy értettem! – hangom megremegett a bűntudattól.

- Pedig igazad van. Ha nem lettem volna, most nem kéne szenvedned és a barátnőddel lehetnél…

- Már nem a barátnőm... – suttogtam magam elé elfordított fejjel. – Ren, ha te nem lennél én már… - Vinnyogó hangot hallottam és minden elsötétült előttem. Kinyitottam a szemeimet a hang pedig egyre hangosabbá vált. Lekaptam az éjjeliszekrényről a telefont. Hunyorogva olvastam az üzenetet. Még mindig bennem volt, azaz intenzív érzés, ami álmomban kapott el. Az agyam kapcsolt, mikor negyedszerre olvastam el az üzenetet.

„Felébredt és látni akar téged!”

Meredten bámultam a kijelzőt. Az agyam egy része felfogta és értelmezte a szavakat, de a másik része tiltakozott a valóságalapja ellen. Még párszor átfutottam a szöveget, de az még mindig ugyanaz volt. Megráztam a fejem és visszatettem a készüléket a helyére. Összeszorítottam a szemeimet és két kezem közé fogtam a fejem.

Ez nem lehet! Biztos valamit félreolvastam. Lehet, hogy nem is nekem szánta azt az üzenetet. Lehet, hogy ez is álom. Amint az álom szó a fejembe férkőzött, beugrottak a képek. Ren feszült, meztelen háta, amit vízcseppek borítanak. Remeg a teste. Ökölbe szorítom a kezem, de nem bírok megszólalni, mint akinek beragasztották a száját.

- Eric, valami baj van? – Megrémülve, heves reakcióval fordulok a hang irányába. Ren áll az ágy előtt és nedves hajából csöpög a víz, amit a nyaka köré tett törölköző tart vissza, hogy be ne nedvesítsen mindent. Kiráz a hideg a sok hirtelen jött történésektől és abban a pillanatban hátast fordulok, majd az ágy szélére költözöm. Keservesen markolászom a lepedőt, ami már így is gyűrött. Próbálok mély lélegzeteket venni, de megjelenik előttem egy sötét szempár és behatol a lelkembe. Kezem köré forróság ül, amit gyanítok, hogy kezei okoznak. Végigfut a remegés egész lényemen, de nem a hirtelen vágytól, hanem a félelemtől, amit abból az álomból merítettem.  Túl valósághű volt. Nem akarom, hogy választanom kelljen. Nem akarok kilépni ebből a… kapcsolatból. Elfojtom a kitörni készülő könnyeimet. Olyan erősen szorítom össze a fogaimat, hogy észre se veszem, hogy szinte fájdalmat okozok magamnak. Kezét felfuttatja karomon és felemelkedik, hogy magához húzzon. Biztos vagyok benne, hogy megint belém látott és tudja, hogy mi bánt. Vagy legalábbis sejti. Egy megviselt sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor mellkasába fúrom arcom és próbálok lehiggadni. Minden egyszerre támadja meg az agyam és gondolkodásra késztetik.

- R-Ren… Ne hagyj… magamra… kérlek… - hangomat keresve nyögöm végül ki ezt a pár szót, amiket át sem gondoltam. Még attól is rosszul vagyok, hogy a gondolkodás gondolatára gondoljak.

- Nem foglak. Megígérem! – Simogatja nyugtatóan a hátamat. A telefon ismét pityegni kezd. Nem szentelek neki figyelmet, csak maradok a biztonságos karok között. – Ez fontos lehet. Legalább nézd meg. – Adja kezembe a srác. Egy ideig csak lesek, majd megnyitom az üzenetet. Ugyan attól jött, mint korábban. Ahogy olvasom az üzenetet szemem tágra nyílik. Ismét végigfuttatom rajta a szemem, de a szöveg nem változott. Kissé bizonytalanul nézek Renre. Nem látta az üzenetet. Engem néz és kiolvassa szemeimből a döbbenetet és a kíváncsiságot. Szívem majd kiugrik, mikor csak nézünk egymásra. Elfordítja a fejét és az ajtó felé biccent. Kezem görcsbe rándul, de felállok és magamra kapok egy inget. Mikor visszapillantok Ren az ágyon ül, és a padlót bámulja.

- Visszajövök! – szólalok meg az ajtóból és kiviharzom.

„Hinako felébredt és téged akar látni Eric! Nem emlékszik, hogy szakítottatok!”

*

Ezúttal nem futottam, csak sietve szedtem a lábaimat. Izgatottság futott végig testemen. Erősen zihálni kezdtem. Kínzó percek teltek el, míg a kórházhoz értem. Alig értem el a kaput, villámcsapásként ért a tudat, hogy mit teszek. Megdermedve álltam a járda közepén, nem foglalkozva a bosszankodó járókelőkkel. Mégis mit csinálok? Nem fog változni semmi attól, hogy nem emlékszik a szakításra. Megértetem vele a helyzetet. Vagy talán felejtsük el ezeket a hónapokat, mintha mi se történt volna?

Gondolatmenetembe Ren arca ugrott be. Az a bíztató mosoly, amit tőle kaptam, mielőtt otthagytam egyedül, fájdalmas volt. Visszaráztam magam a jelenbe.

- Mindenki előtt elállod az utat. – Egy kéz ragadta meg a karomat és a fal felé rántott.

 – Mindig az volt a mániád, hogy megijesztettél. – Fordítottam el a fejemet zavartan.

- Mert mindig elbambultál, ami látom nem változott. – Sápadt arca éles kontrasztban volt fekete hajával. Csendben álltam és vizslattam a környéket, kizárva látóteremből a nyugodt férfit.

- Mint már írtam, látni szeretne – ráemeltem tekintetem -, de lenne egy kérdésem. – Nézett a szemeimbe. – Kapcsolatod van azzal a férfival? Ha igen, megkérlek, hogy szakítsd meg vele. Ne is kerülj a közelébe! – Szemei még mindig higgadtak voltak, hangja se változott a kiejtett szavak ellenére. A szakítás szó hallatán beugrott az álmom. Ren háta, teste folyamatosan reszket előttem. Elkergettem a képeket és a valóságra koncentráltam.

- Hogy érted? Nincs semmiféle… - elgondolkodva nyögtem ki végül a szavakat – kapcsolatom férfival. – Mérhetetlenül nehéznek éreztem a testem. Igazából, mintha hazudtam volna és belülről mardosna a lelkiismeret. Valójában pedig nem hazudtam. Részben.

Próbáltam lenyugodni, de összeszorult a mellkasom. – Különben is, ha lenne bármiféle viszonyom, miért kellene megszakítanom? Mert te azt mondtad? – Szemöldök ráncolva néztem szemébe. Arca egy pillanatra se változott.

- Úgy gondoltam, ha ismét boldog akarsz lenni Hinakoval, akkor jobb lenne, ha még véletlenül se törnének elő az emlékek.

- Nem fogok hazudni neki! – csattantam fel.

- Csak hallgatnod kell a történtekről. Ez nem hazugság. – Hitetlenkedve meredtem a srácra.

- Miért csinálod ezt? A húgodról van szó! – keltem ki magamból.

- És azt akarom, hogy boldog legyen! Mindig is téged szeretett és téged akart, csak te idiótán hagytad, hogy ellökjön magától. Őszintén, ha egy kicsit is küzdötté volna, most nem lenne ez és boldogan élhetnétek. – Kijelentése zavart keltett bennem.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem rá kétkedve. – Küzdöttem érte! Többször is próbáltam beszélni vele, hogy béküljünk ki, de csak nem engedett! – Kezeimet dühösen mozgattam. – Hogy jössz te ahhoz, hogy kioktass engem? Először arra kérsz, hogy hazudjak, utána a képembe vágod, hogy elcsesztem az egészet és egy nagy rakás szemét vagyok? – Keltem ki magamból.

- Én ezt nem mondtam és az utcán vagyunk, fogd vissza magad. – kijelentette. Tekintete teljesen nyugodt volt mégis volt benne egy furcsa vadság, amitől nem voltam képes szóhoz jutni. Beszédre nyitottam számat, de vissza is csuktam, ahogy arcát fürkésztem.

Csezd meg! Fejemet elkaptam róla és két oldalamhoz szorítottam karjaimat.

- Menjünk be – megkerülve elsétált mellettem. – Hinako már vár. – Alig mondta ki a nevet és úrrá lett rajtam a félelem. Egy kéz fonódott csuklómra. – Gyere! – Nem néztem az illetőre, úgy kezdtem el kislépéseket tenni.

Kavargott velem a világ, mikor a kórterem ajtaja előtt álltunk. Ismét légy zümmögést hallottam, ami valószínűleg nem is az. Éreztem, hogy felforrósodik a testem, majd abban a pillanatban lehűl és ezt még párszor egymás után megteszi, ahogy belépünk az ajtón.

- Eric! – Lágy, tisztán csiripelő hang üti meg a fülemet. Annyira rég hallottam, most mégis mintha csak pár napja nem találkoztunk volna. – Annyira hiányoztál! Masa-chan mondta, hogy üzleti úton voltál és azt mondtad neki, hogy az első géppel jössz vissza. Mondtam neki, hogy nem kell felhívnia téged, míg haza nem érsz. Sajnálom, hogy miattam most… - Teljes meglepettség ült ki az arcomra és az említett férfira néztem.

„Hinako felébredt és téged akar látni Eric!...” Nem, hogy hazudott nekem, hogy idecsaljon, de még a húgát is beetette egy ilyen szarral. Összeszorítottam a fogaimat, miközben kezem ökölbe szorult és remegett.

- Eric… - szólalt meg egy aggódó hang az ágy felől.

- Semmi baj. Jól tette, hogy szólt. – Erőltettem egy mosolyt magamra, ami viszonzásra talált.

A veszekedés és a különválás okozta nehéz napok egyáltalán nem látszottak rajta. Fehér és bágyadt volt ugyan, de a támadás miatt nézett ki így. A beszélgetésből kiderült, hogy épp arra a napra emlékszik, mikor késő este másik úton mentem haza. Pontosabban a reggeli órákra. Aznap valójában úgy volt, hogy elutazom egy találkozóra, de át rakták így hamarabb haza akartam érni és meglepni őt. Ez kicsit több mint egy éve történt, de Hinakonak csak egy hónapot mondtunk. Az orvos közölte velünk, hogy valószínűleg nem fognak visszatérni az emlékei vagy csak részletesen derengeni fognak neki, de egy olyan pont sérült az agyában, ami a memóriáját megzavarta és nem tud regenerálódni teljesen. Persze nem csak ez volt a gond. Azt is megtudtuk, hogy nem csak a sérülés miatt vesztette el az emlékeit, hanem mert el akart felejteni valamit. Mikor rákérdezett az orvos, hogy tudunk-e valamit, nemmel feleltünk. Sokat sejtetően méregetett minket, de nem avatkozott bele túlságosan csak egy mondattal.

- Talán jobb is, ha nem tudják se önök, se a kisasszony. Engedelmükkel. – Biccentett és továbbállt.

- Nem fogok életem végéig hazudni neki – jelentettem ki Masatonak háttal.

- Miért nem? Hallottad az orvost, nem kellene feszegetni a múlt árnyait. Ha most hagynád Hinakot és élnéd külön az életed, az is lehet, hogy visszatérnek azok a szörnyű emlékei, amit műveltél és teljesen összetör lelkileg, megint. – Az utolsó szó visszhangzott a fejemben.

- Mi az, hogy megint? Ő szakított velem! Én próbálkoztam! – Emeltem meg a hangom, miközben felé fordultam. A szinte üres folyosó visszaverte a hanghullámokat, ami biztosította, hogy még egy ideig halljam saját hangom.

- Talán nem eléggé. Ahhoz képest, hogy szerinted „próbáltad visszacsábítani” meglátott ugyanazzal a sráccal az utcán. – Kissé megborzongtam a hanghordozásától. Egyáltalán nem kiabált, de kivert a víz tőle.  Igaz, találkoztam Rennel, de csak véletlen. Kiderült, hogy elég közel van az iskolája a munkahelyemhez és nem egyszer látott már, de én nem figyeltem fel rá, hisz ugyanolyan ember volt, mint a többi járókelő körülöttem.

- Nem találkozgattam vele, csak összefutottunk… - halkultam el és szemeimet elfordította az övétől. Úgy éreztem magam, mintha egyre több követ dobnának rám, hogy tartsam őket, míg bírom.

- Eric, Masa-chan… - riadtan fordultam a kórterem felé.

- Mit csinálsz? Nem szabadna mászkálnod! – Rohantam hozzá, hogy visszatessékeljem az ágyba.

- Ugyan! – mosolyogta Hinako. Éles tőrt éreztem a mellkasomba döfni. – Annyira aggodalmaskodó vagy. – Annyira régen hallottam a csilingelő nevetését.

Mikor sikerült kibeszélni magunkat és teljesen belefeledkeznünk az időbe rápillantottam az órára és közöltem, hogy mennem kell.

- Máris? – Szemei megcsillantak a lemenő nap sugaraitól.

- Valakinek dolgozni is kell – mondtam, közben kezemet kezére fektettem.

- Ez is igaz! Akkor tűnés! – vigyorogta és mellkasomhoz tette kezeit. Alig ocsúdtam fel, mire lerántott magához és egy csókot nyomott számra. Forró volt. Puha ajkak ölelték sajátomat, de a pillanat elrepült és kicsit meglökve elengedte ingemet és integetni kezdett. Észre se vettem úgy léptem ki a kórteremből. Hallottam még Masato hangját, hogy legalább ne előtte, de ez ki is esett a fejemből és csak üres bábúként sétáltam haza.

 Egy eszeveszett dudálás riasztott fel, mire reflexszerűen léptem hátra, majd a széllökéstől seggre is ültem. A pillanat hevében totál kiürült az agyam és csak ezután kerített hatalmába a félelem. Hideg és meleg hullámok szántották végig testemet és pár perc múlva tápászkodtam fel remegő végtagokkal. Persze a kocsis elhajtott vissza se nézve. Egy járókelő megkérdezte, hogy jól vagyok-e de erőltetett mosollyal adtam tudtára, hogy túlélem.

Az út nagy része kiesett a sokk sorozatoktól, de egészben értem haza. Ren, mintha tudta volna, hogy mikor lépek be, az ajtó előtt állt.

- Szia – köszöntöttem, erre csak egy biccentést kapok válaszul.

- Hogy van a lány? – Nem köntörfalaz, kimondja, amit gondol.

- Jobban… Várj! – nézek fel a cipőlevétel közben – Honnan tudod, hogy… - Nem hagyja, hogy végigmondjam, csak belevág a közepébe.

- Ne kerüljük a témát. Itt hagytad a telefonod tárva nyitva. Első elrohanásod után kíváncsi lettem, hogy ki az, aki ennyire fontos neked. Habár sejtettem, de nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. – Ajkai mosolyra kúsznak, de sejthetitek, hogy nem épp boldogan. – Igazából épp indulni akartam, mikor megérkeztél. Most már minden rendben és azzal lehetsz, akivel szeretnél. – Eddig észre se vettem a táskát a lába mellett. Nem költözött hozzám, de már több cucca volt nálam, mint a szülői házban. Lenyúlt érte és simán elsétált mellettem.

Mi? Az ajtó csapódására figyeltem már csak fel. Utána akartam menni és visszarángatni a perverz fejét, de a gondolatok egymást ostromolták és még magam sem értettem igazán őket.

Mi a fene?

3.fejezet Ren POV